Kiss Benedek: A 10-es körben
Hová is kerültem, én Istenem,
hatalmas meződön
felállítva a hatalmas céllap,
rendesen, egytől tízig osztva
körkörösen az égig érő teret,
arra célzol, arra lövöldözöl,
a cél mindig a tízes kör, melyben
ott tipródnak a legközelebbi
halálra szántak, s jaj-jaj,
én is köztük álldigálok már
búvón, rogyadozó térddel,
s ha kettest, hármast, ötöst találtál,
akkor is tudom, hogy nyilad
(ó, az a nyíl)
minket célzott, miránk meredt,
akik a 10-es körben toporognak,
kifehérült hajjal, ráncos
ábrázattal, bújnánk egymás mögé,
hogy ha betalálsz a körbe, ne minket
terítsen le a vessző, ami persze
kivédhetetlen, s életünkben,
mi tékozló volt,
az utolsó esély
megváltódásunkra.
Egy érdekes szemléltetésen keresztül mutatja be Kiss Benedek azt a kiszámíthatatlanságot, hogy mikor, melyik embert éri utol a halál. Szerzőnk úgy látja az élet terét, mint egy hatalmas, földtől égig érő „céllapot”, melyre Isten folyamatosan lövöldöz nyilával. Ezen a céltáblán, az egytől tízig megszámozott körökön belül a mi lírai személyünk a középső, a tízes mezőben „álldigál”, ahogy mondja: „kifehérült hajjal, ráncos ábrázattal”.
Ami e versbeli beszélő szempontjából félelmetes, talán nem is a folyamatos nyilazás, hanem, hogy e kilövéseket végző „én Istenem” mindig a tízes körbe céloz, mindig az ott „álldigálókat” keresi nyilával. És találó e szemléltetés, hiszen a szélsőbb körökbe – a fiatalabbak közé –, a „kettesbe, hármasba, ötösbe” valóban ritkábban téved lövedék.
Ami viszont mindennél tragikusabb, az a vers végére tartogatott gondolatban áll. A „kifehérült hajjal, ráncos ábrázattal” egymás mögé búvók, rejtőzködők ugyanis tisztában vannak mindennel: tudják, hogy egy időn túl az életben maradásra nincs semmi esély, és ráadásul a „megváltódás” sem lehetséges másképp, csak, ha végül telibe talál a lövedék, „ó, az a nyíl”…
Penckófer János