Juhász Gyula: Októberi éj
Ezüstös kék lett az egész világ,
Halovány fénye, mint a köd, dereng,
Alvó kísértetek a kerti fák,
Haldokló hold virraszt a csönd felett.
Mintha megállott volna az idő,
Tán Csipkerózsa kertje ez,
A hallgatás már szinte rémítő.
Tán álmodom vagy ez csak mese lesz?
Elnémultak a szűkölő kutyák,
És nem szólnak a harsány kakasok,
Nem jár egy ember és nem mozdul ág,
És alszik hálójában is a pók.
Oly gyönyörű ez és félelmetes,
Egy hangot kérek tőled, ó világ,
Már azt hiszem, a végítéletes
Angyal próbálja majd a trombitát.
Juhász Gyula tájköltészetéről Kosztolányi Dezső azt mondta, hogy abban „valami andalító magyarság bujdosik”, Shöpflin Aladár pedig a következőképpen látta: „természetes levegője a halk búsongás”. Ám a legpontosabban mégiscsak maga a szerző határozta meg, amikor így jellemezte magát: „a magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok”. Nos, Juhász Gyula tájlírája valóban bánatlíra, és ez jól kiolvasható az Októberi éj című költeményéből.
De az ugyancsak tetten érhető e versben, miszerint szerzőnk művei hiába kötődnek a konkrét tájhoz, azokban sosem az élmény valóságossága a lényeg. Ahogy az Októberi éj és más költeményei mutatják, Juhász Gyula a tájba mindig saját hangulatát vetíti ki, ettől válik a környezet szomorúvá, magányossá. Ebben az esetben kicsit túlvilágivá, kicsit meseszerűvé, amire legjobban a „Csipkerózsa” szó utal.
Az Októberi éj mintha a közelgő halottak napját is megidézné, olyan különleges a benne megjelenített csend és mozdulatlanság. A hálójában alvó pók pedig egy másik Juhász Gyula-verset szintén idevonz, a Tiszai csöndet, melyben ez olvasható: „hálót fon az est, a nagy, barna pók”…
Penckófer János