Babits Mihály: Babona, varázs
Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában hordja.
Az este a kertek alatt
jártam és elborult az élet:
az Este varázspoharat
borított a földre, hogy éj lett.
Hirtelen, árva éjszaka
(szomorú, mégis szép varázs volt);
és a fák alatt egymaga
lassan feljött az óriás hold.
Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
Égő gyümölcs az ében ágon!
Ó melyik napkeleti bölcs
varázsol ilyet Indiákon?
Ó nagy varázsló, titkos Est
ki elborítod e világot.
Kinek nedves ecsetje fest
zajtalan éjjel száz virágot:
varázsköpönyeget terít
kezed és elnyomja a későt.
Szüzeknek alvó testeit
érni mintázza néma vésőd:
Te mintáztad őt is, te bölcs
sok régi lányos éjszakáján,
hogy érve majd arany gyümölcs
legyen életem ében fáján;
mert te vagy a nagy Érlelő. –
Ekkor a hold feljött a fáról
furcsán mozogva jött fel ő
regélve még Amerikáról.
Felhők kapkodtak szerteszét
hideg sejtelmek szele támadt,
s hallottam ideges neszét
a rángatózó ijedt fának.
Babits Mihály verse ahhoz a hétköznapinak nevezhető csillagászati rendszerességhez kapcsolódik, hogy minden négy hét elteltével teliholdat lehet látni. De a vers korántsem holmi tudományosan tárgyszerű megállapítása e ténynek. Épp ellenkezőleg. Már a cím is a titkok világát idézi. Mert az aranysárga telehold, amint „feljön a fák alatt”, az arra érzékeny embernek valóban „babona, varázs”.
Az este ezért válik titkos bűvkörré, nagybetűs Estévé, „aki” „varázspoharat borít a földre”. Így válik megpillanthatóvá az „égő gyümölcs az ében ágon”, és így kerülhetünk közelebb a „nagy varázsló”, a megfoghatatlan „Este” hatalmához, mivel lányokat „érlelő” titkára is rámutat a babonaérzékelő versbeli személy.
Egyáltalán nem megszokott a költemény építkezése. Ugyanis tudjuk, hogy a költők előszeretettel tartogatják legfőbb gondolatukat művük legvégére. Most viszont épp a fordítottját lehet tapasztalni. Már az első szakaszban tisztázódik a legfontosabb: az este csakis azok számára lehet nagybetűs Este, titkát és „babonáját” csakis azok előtt láttatja a nagy „Érlelő”, akik szemében „a mennyek boltja” nem üres. Csak az lehet „méltó látni a csodát”, aki „a csodát magában hordja”…
Penckófer János