Kit látsz, ha a szemébe nézel?

Nagyböjti Ifjúsági Lelkigyakorlat Karácsfalván

Istenkép, életút, fény, ablak, félelem, egymás és saját magunk megértése ‒ ezen dolgok alakulása, (elvont és konkrét) jelentése és jelentősége jegyében zajlott a Görögkatolikus Ifjúsági Szervezet (GISZ) által a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban február 26. és 28. között megtartott Nagyböjti Ifjúsági Lelkigyakorlat.

Mára hagyománnyá vált, hogy nagyböjtben lelkigyakorlatra hívja a GISZ az Isten iránt érdeklődő fiatalokat, hogy ezzel is segítse őket közelebb kerülni Alkotónkhoz, a valláshoz, az egyházhoz, hogy segítsen megérteni a feltámadás közelgő ünnepének misztériumát, felkészülni a kereszténység egyik legfontosabb ünnepére.

A lelkigyakorlatot, amelyen idén több mint 50, nem csupán görögkatolikus fiatal vett részt, Ábrány Krisztián csepei görögkatolikus áldozópap vezette. Elmélkedésekkel telt az „épülés”. Történet három fáról, mely mindenekelőtt szép, erős, hasznos akart lenni, s mely életét végül egyáltalán nem úgy végezte be, ahogyan akarta, s ez mégis sokkal jobb volt annál, amit akartak. Isten útjai… Történet egy emberről, aki mindent borúsnak lát maga körül, aki úgy hiszi, őt senki nem szereti, Isten nem is létezik. Pedig csak annyi kellene, hogy engedjük beáramlani a fényt az ablakon.

Sok mindent tudhatunk Istenről, ám ez mégsem egyenlő azzal, hogy ismerjük is őt. Nem elég tudni, tapasztalni is kell. Ezért Krisztián atya arra biztatott, idézzük fel azt a pillanatot életünkből, amikor a leginkább szerettünk valakit, s azt is, amikor úgy éreztük, a leginkább szeretve, elfogadva vagyunk. Ezeket a pillanatokat érdemes felidézni akkor, amikor sötétséget érzünk magunk körül, hiszen ahogy a nap mindig ugyanúgy süt, úgy Isten is mindig ugyanúgy szeret. Krisztián atya arra ösztönzött, hogy ismerjük fel ehhez saját istenképünket. Tudatos és érzelmi viszonyulásunk sokszor távol van egymástól. Amikor megkapunk valamit, amire vágytunk, azt mondjuk: jó az Isten; ha nem, akkor már nem tartjuk annak. Az elmélkedés során ahhoz kaptunk alapot, hogy saját életünkben felismerjük a negatív (büntető, figyelő, bűneinket számláló) vagy éppen a pozitív (gondoskodó, szerető Isten, jó pásztor, teremtő Atya) istenképet. Ezek folyamatosan keverednek, de akkor tekinthető érettnek az ember hite, ha egyensúlyban van az Istenről meglévő tudás a hozzá fűzött érzelmekkel. Az érettebbé válás érdekében kell ezeket időről időre megvizsgálni.

Az elmékedéseket követően kiscsoportos beszélgetések és egyéni, csöndben eltöltött percek által kerülhetett közelebb ki-ki a maga istenképéhez.

A második estét lezáró fórumon névtelenül tehette fel bárki azokat a kérdéseket a lelkigyakorlat vezetőjének és a résztvevőknek, amelyek foglalkoztatják, de amelyekre nem mer rákérdezni. Szó volt tehát bűnökről, korlátokról, változásokról. „Az ember a bűnei miatt fél a haláltól, mert nem tudja, mi vár rá.”; „A Sátán mindig sokat ígér, keveset ad, és minden elvisz.”; „Ami egy kapcsolatban elromlott, azt csak a kapcsolatban lévő felek hozhatják helyre, nemcsak a párkapcsolatban, hanem az Istennel való kapcsolatban is”.

A lelkigyakorlat február 28-án szentliturgiával zárult a helyi görögkatolikus templomban.

„Meglehetősen jó kapcsolatom volt az Úrral. Szoktam kérni tőle dolgokat, szoktam beszélgetni vele, dicsőíteni őt és hálát adni neki. De állandóan megvolt az a kellemetlen érzésem, rá akar bírni, hogy a szemébe nézzek. És én nem akartam ezt. Beszéltem ugyan, de félretekintettem, amikor úgy éreztem, hogy néz engem. Mindig máshová néztem, és tudtam, hogy miért. Féltem, hogy szemrehányást találok a tekintetében valamely meg nem bánt bűnöm miatt. Azt gondoltam, elvárással találkozom, bizonyára akar tőlem valamit. Egy szép nap összeszedtem a bátorságomat és rátekintettem. Semmi szemrehányás, elvárás, a szemek csupán ezt mondták: szeretlek. Sokáig néztem ezekbe a szemekbe, kutatva tekintettem beléjük. De ez volt az egyetlen üzenet: szeretlek. Kimentem és sírtam, mint Péter.” (Anthony de Mello jezsuita szerzetes).

Espán Rita