Petőfi Sándor: Édes öröm, ittalak már…
Édes öröm, ittalak már,
És hova lett az a pohár,
Amelyből ittalak téged?
Összetörött, cseréppé lett.
Keserű bú, ittalak már,
És hova lett az a pohár,
Amelyből ittalak téged?
Összetörött, cseréppé lett.
Fényes nap a szív öröme,
Sötét felhő takarja be.
Sötét felhő a szív búja,
Szellő jön, és odább fújja.
Olyan vagyok, mint az árnyék,
Mintha temetőben járnék.
Elmúlt idő, elmúlt idő,
Te vagy, te vagy a temető.
A temető éjjelében
Bolygótűz az én vezérem.
Múlt napjaim sírja felett
Bolygótűz az emlékezet.
Mozdulni kezd a levegő,
Halk, de hűvös fuvalom jő,
És tőlem suttogva kérdi:
Nem legjobb-e sosem élni?
Az Édes öröm, ittalak már… című és kezdetű Petőfi-költemény nem kevesebbet, mint az élet értelmét kutatja, miközben az idő és az emberi emlékezet gondját helyezi a középpontba. Az első versszakban az öröm, a másodikban a bánat elillanó természetét fogalmazza meg, a későbbiekben pedig ezek szükségszerű váltakozásán gondolkodik el. A költemény végkicsengése viszont egyértelműen lemondó: az élet hiábavalóságával szemben érvként nem tud semmi fajsúlyosat felemlíteni. A költemény megírása idején költőnk mindössze huszonnégy esztendős, de lényegében rátapint a legfőbb emberi gondra. „Nem legjobb-e sosem élni?” – kérdezi a költő. És mivel ezzel a kérdéssel ér véget a költemény, lényegében az olvasót készteti válaszadásra. Az efféle gondáthelyezéstől viszont egyetlen verskedvelő sem szokott zavarba jönni. Sőt, némelyikünk kimondottan örül is neki. Hisz nagy szükség van időnként megállni, s mind az „édes öröm, ittalak már”, mind pedig a „keserű bú, ittalak már” jól ismert végletei között elgondolkodva, újra s újra észrevenni, milyen felmérhetetlen kincs, hogy élhetünk. Hogy a létezés csodájának részesei lehetünk…
Penckófer János