A posztkolonializmus és a kreol alternatíva

Szerhij Hraboszkij a pravda.com.ua portálon megjelent kétrészes esszéjében, melyből az alábbiakban néhány érdekes gondolatot ajánlunk olvasóink figyelmébe, Ukrajna társadalmi megosztottságának gyökereit kutatja. Mint írja, az ukrajnai valóság primitív összevetése az afrikai törzsi viszonyokkal sehová sem vezet, de maga a posztkolonializmusról folytatott diskurzus nagyon is alkalmas az ukrán valóság elemzésére.

A liberális marxista irányzat Ukrajnát még a XIX. század végén európai típusú gyarmatként definiálta, amilyen az idő tájt Írország, Finnország vagy Lengyelország is volt. Julian Bacsinszkij, a galíciai szociáldemokrata még 1895-ben megfogalmazta az egységes, "független, nagy, politikailag önálló Ukrajna" létrehozásának szükségességét. Megállapította, hogy csak a politikai függetlenség biztosíthatná a továbbiakban ennek az akkoriban két birodalom gyarmataként létező területnek a sikeres társadalmi-gazdasági és kulturális fejlődését, ezért a függetlenségben nemcsak az ukránoknak kellett érdekelteknek lenniük, hanem a területén élő minden etnikumnak.

Az 1920-as években Mihajlo Volobujev-Artyemov, továbbfejlesztve az európai típusú kolóniák tézisét, megállapította, hogy az SZSZKSZ központi szervei igen hasonlóan működtek az Orosz Birodaloméihoz, amennyiben igyekeztek továbbra is gyarmati szinten tartani Szovjet-Ukrajnát.

Ezen a ponton érdemes felhívni a figyelmet az Ukrajnát alkotó régiók fejődéstörténetében mutatkozó különbségekre.

Az előző évszázad kezdete óta, miután az Osztrák-Magyar Monarchia rákényszerült az általános választójog bevezetésére, Galícia és Bukovina megszűnt gyarmat lenni, a Habsburg Birodalom a soknemzetiségű föderáció irányában fejlődött tovább. Még ennek a tökéletlen demokráciának a rövidke időszaka is, a rákövetkező forradalmi korszakkal együtt, elégséges volt a nemzeti ébredéshez. Ráadásul, minden hibájával együtt, a Habsburg birodalom mégiscsak európai állam volt. Ezért 1919 után Galíciát bátran nevezhetjük megszállt területnek, ahol csak a megszállók változtak, de a viszonyulás a megszálláshoz, s maga a nemzeti öntudat semennyit sem.

Összetettebb Voliny helyzete, amely előbb az Orosz Birodalom része volt, majd lengyel fennhatóság alá került, s bár ezen időszakban gyarmatosítani próbálták, 20 éven keresztül mégiscsak a már emlegetett európai típusú gyarmat volt választójoggal, többpártrendszerrel, független médiával.

Kárpátalja a Habsburg Birodalom magyar részének gyarmata volt, majd két viszonylag szabad évtized Csehszlovákia részeként olyan impulzust adott az ukrán nemzeti fejlődésnek, amely máig érezteti hatását.

A Naddnyiprjanscsina, azaz a Dnyeper-mellék, a kozákokról nevezetes Szlobozsanscsina és Tavrija, a tengermelléki vidék szintén gyarmati területek, de ugyancsak a maguk sajátosságaival. A Dnyeper környékét kezdetben a Rzecpospolita urai igyekeztek kolonizálni, majd II. Katalin és I. Miklós cárok idején, akik eltörölték a hetmani idők szabadságjogainak maradékát is, a katonai-feudális Orosz Birodalom gyarmatává vált.

A Szlobozsanscsina kezdetben abban az értelemben volt kolónia, hogy egy bizonyos régióból érkezett telepesek népesítették be. E terület autonómiáját, a kozák hagyományokkal egyetemben, szintén II. Katalin szüntette meg.

A Szlobozsanscsinához hasonló múltra tekinthet vissza a Fekete-tenger melléki terület, amennyiben a kitelepített kozákság helyére érkező vegyes lakossága ugyancsak a katalini "aranykorban" formálódott, megőrizve valamicskét a szabad kozák múlt szellemiségéből. Érdekes, hogy az ukrán felszabadító mozgalom ismert alakjainak majd fele éppen ebből a régióból származott, s nem Galíciából. A Krím külön történet, a terület gyarmatvoltához nem férhet kétség, hiszen kiirtották őslakosságát.

Végül következzék még egy különleges terület, a Donbász, ahol még 1917 előtt formálódni kezdett az "új történelmi közösség, a szovjet nép" prototípusa. A nehéz- és bányaipar robbanásszerű fejlődése itt a XIX. század végén és a XX. század elején párhuzamosan folyt egy igen sajátságos, félig urbánus kultúra kevéssé viharos alakulásával, ahol a patriarchális, tradicionális, "családi" viszonyok a városi, munkástelepi, később városi agglomerációs környezetbe ültetődtek át. Donbász a kezdetektől mentes volt az ukrán politikai hagyományoktól és történelmi mítoszoktól. Ez a régió az Orosz Birodalom szüleménye, melynek lakossága zömében nem is érzékelte a maga gyarmati állapotát. A munkástelepek viszonylag modern városokká történt átalakítása a második világháború után, a többé-kevésbé elavult ipar megőrzése mellett, végérvényesen konzerválta a régió szovjet jellegét.

Azt se feledjük, hogy a második világháború után igen specifikus közönséget küldtek a bányákba. A Donbászt ellepték a Gulag táborai, amelyekben zömében nem politikai foglyokat őriztek, hiszen azokra távolabbi helyek vártak. A szovjet korszak vége felé Donbász egyes városaiban a felnőtt férfiak közül majd minden harmadik megjárta a rendőrséget, ha ugyan nem a börtönt.

Európai mércével mérve Ukrajna ma majdhogynem egy nemzet lakta állam, a 2001-es népszámlálás adatai szerint a lakosság 77,8 százaléka ukrán nemzetiségű. Érdemes megemlíteni azt is, hogy az 1991. december-1-jei népszavazáson az összes szavazópolgár 76 százaléka Ukrajna függetlenségére szavazott. Ezek után nem olyan nagy probléma, hogy a lakosságnak csupán 67,7 százaléka nevezte anyanyelvének az ukránt, hiszen például Írországban még rosszabb a helyzet, alig több mint 40 százalékuk beszéli az írt, mégis kevés hozzájuk hasonlóan elkötelezett patriótát találni Európában.

Ebből az következne - még a fentebb tárgyalt regionális sajátosságokat figyelembe véve is -, hogy Ukrajnában mint posztkoloniális államban mindennek rendben kellene mennie. Mégis, valamennyien tudjuk, mi a helyzet, beleértve, hogy szinte minden vezető pozíciót az országban egy bizonyos, a lakosság mindössze egyharmadát adó régió képviselői foglaltak el, sőt ezen belül is egy bizonyos territoriális klán tagjai.

A kérdés az, hogyan történhetett ez meg, honnan való a lakosságnak ez a bizonyos egyharmada, hogyan fordulhatott elő, hogy a sok megátalkodott szovjetorosz nemcsak a magához hasonlókat tudta a maga oldalára állítani, hanem azokat is, akik pedig - úgy tűnt - sosem szenvedtek agylágyulásban, hanem éppen ellenkezőleg, képesek voltak megkeresni a maguk kenyerét?

A válasz egyik része abban a birodalmi logikában keresendő, amely másodrendűnek állít be mindent, ami ukrán, s aminek az elterjedéséhez nagyban hozzájárultak Viktor Juscsenko elnök és társai, akik alaposan lejárattak szinte mindent, ami az alapvetően ukrán értékekkel hozható összefüggésbe. Ezen logika szerint az ukrán államnak van létjogosultsága, de az ukránok sohasem építik fel a maguk államát, mert túl sokat lopnak, s egyedül Janukovics képes rendet teremteni. Sokakban a kérdés most úgy merül fel, építsük Ukrajnát az ukránok nélkül?

Pedig az eseményeknek megvan a maga logikája. Az Orosz Birodalom gyarmatosítása következtében, melyet a Szovjetunió valamennyire modernizált formában éltetett tovább, egy bizonyos kreol közösség alakult ki az ukrajnai lakosságon belül, amely ma is létezik.

A kreolok a hagyományos latin-amerikai meghatározás szerint az anyaországból érkezetteknek és a helyi etnikumoknak a keveredéséből származnak, akik kultúrájukban az anyaországra orientáltak. Valami hasonló ment végbe az Orosz Birodalomban is a gyarmatosított területeken a XIX. század kezdetétől, elsősorban a városokban. Ez nem véletlen, hiszen a városok voltak a bekebelezett földek pacifikálására és asszimilációjára irányuló tudatos politika végrehajtásának központjai, amelyekben az Oroszországból érkezettek mellett az Európa különböző vidékeiről származó bevándorlókat telepítettek le, miközben korlátozták a tősgyökeres népesség lakosságon belüli arányát.

De néhány nemzedéken belül a betelepítettek keveredtek a helyi lakossággal, s maguk is tősgyökeresekké váltak. Ezután a mindenkori orosz fővárosban immár úgy tekintettek a déliekre, mint akik már nem egészen a sajátjaik, mint érdekes és kicsit veszélyes csodabogarakra. Válaszképpen Ukrajna kreoljai a XIX. század végén, a XX. század elején összefogtak, bár nem egészen értve és tudatosítva, hogy mi végre.

Ezek után nem csoda, ha 1917-1921-ben mindjárt három Ukrajna is létrejött: a szovjet USZK mellett létezett a tulajdonképpeni ukrán Ukrajna, az UNR, valamint Szkoropadszkij hetman kreol ukrán állama, s az sem véletlen, hogy a délkelet-ukrajnai vidékeken a szovjethatalom kezdettől komoly támogatásra lelt.

A szovjetkorszak eredményeként három alapvető nemzeti kulturális csoport alakult ki Ukrajna területén: az ukránok, a kreolok és a szovjet emberek, s mindegyik csoportnak megvoltak a maga hagyományai, történelmi emlékezete, szimbólumai és mítoszai, polgári és jogi kultúrája.

Az első két csoport számára közös volt a történelmi terület - Ukrajna -, de másként viszonyultak hozzá: az önállóság vagy a birodalmi-szovjet látásmód prizmáján, az alapvetően különböző történelmi mítoszokon és szociokulturális hagyományokon keresztül tekintettek rá. A szovjet ember számára Ukrajna csupán adminisztratív absztrakció volt, többet számított neki az a szűkebben vett régió, amellyel azonosulni tudott.

Ezzel együtt, aki azt állítja, hogy az ukránok és a kreolok közötti alapvető különbség csupán az etnikai hovatartozásban, esetleg a nyelvi irányultságban keresendő, az rendkívül leegyszerűsíti a kérdést. A lényeg az értékekben ragadható meg. Ukrajna kreoljai számára tipikus a birodalmi (szovjet) értékek tükröződése a tudatalattiban, amelyek azonban politikailag a fonákjukra fordulnak, amennyiben saját országuk önállóságának vagy autonómiájának elérésére törekednek. Eközben megőrződik a lekezelően atyáskodó viszonyulás a "bennszülöttekhez", a kultúra vonatkozásában változatlanul az anyaország, annak "meghaladhatatlan civilizációs mintái" az irányadóak Dosztojevszkijtől Marinyináig.

Ne feledjük, mennyire meghatározó volt hosszú évszázadokon keresztül a latin-amerikai térség kultúrájának alakulásában az anyaországok, Spanyolország és Portugália befolyása, s mennyi időnek kellett eltelnie, míg megszabadultak ettől az értékítéletbeli függőségtől, s az indián kultúrát is hajlandóak voltak értékként kezelni.

Az amerikai gyarmatok függetlenedésének és a nemzetállamok kialakulásának polgárháborúktól terhes történetéből okulva levonható a következtetés, hogy honi kreol (túlnyomórészt városi, s ukrán mércével mérve képzett) közösségünk ingadozásaitól nem kis mértékben függ a politikai folyamatok alakulása. Ugyanakkor valljuk be, a kreoloknak a politikailag aktív és hazafias ukránsággal szemben megfogalmazott kifogásai sem teljesen alaptalanok.

hk