65 éves az Ungvári Rádió

Az ungvári magyar adás indulása

A szovjet csapatok által megszállt Kárpátalján már 1945-ben megkezdte működését az új, szovjet hatalmat propagáló Ungvári Rádió. Mivel akkor még Kárpátalja lakosságának a jelenleginél jóval nagyobb része volt magyar, az ötvenes évek elején már magyar nyelvű rádióadások segítségével is igyekeztek a Szovjet Kommunista Párt propagandáját eljuttatni az orosz nyelvet nem beszélő lakossághoz. Végül a magyar szerkesztőség egyre több műsort kezdett sugározni, és a kárpátaljai magyar emberek is egyre gyakrabban hallhatták a nekik készült magyar adást. Alábbi írásunkkal fel szeretnénk idézni néhány emléket az ungvári magyar rádiószerkesztőség múltjából, hiszen az akkori idők tanúiból ma még köztünk vannak néhányan olyanok, akikhez köthető a magyar rádióadás indítása – ám tudjuk, hogy már csak egy emberöltő, s a megkérdezhetetlen messzeségbe siklik a múlt e darabja is. Tudván azt, hogy a múltat felidézni mindig szembesítés, megszólaltattuk vidékünk első magyar rádiósait.

A legkorábbi időkről Lusztig Károlyt kérdeztük, aki 1946 júliusában szerelt le a szovjet hadseregből, majd a komszomolbizottságban, később a kárpátaljai megyei pártbizottságban dolgozott. 1955-ben Beregszászra helyezték át, ahol a Vörös Zászló című járási lap főszerkesztőjévé nevezték ki.

– 1958-ban kerültem a rádióhoz – mondja Lusztig Károly. – Akkor Sándor László volt a másik szerkesztő, vele készítettük a magyar adást, amíg Kótyuk István nem került hozzánk.

Az akkori működésünk jelentőségét én abban látom, hogy mi egy olyan fórum voltunk, amely magyarul szólt a magyar lakossághoz, és megszólaltatott magyar embereket is. Igyekeztünk jól kihasználni a szegényes anyagi lehetőségeket. A falvakban akkor kiépült egy vezetékes rádióhálózat is, a házakban és a villanyoszlopokon is hangszórók voltak, ezek közvetítették a magyar szerkesztőség adásait is. Annak idején a helyi tanácsok, kolhozok felhasználták ezt a hálózatot arra is, hogy a helyi közérdekű információkat és közleményeket ismertessék a lakossággal.

Az ötvenes években még nagyon korlátozottak voltak a műszaki lehetőségek. Ha kiutaztunk, hogy hangfelvételt csináljunk helyben, ahhoz kellett egy teherautó, amelybe beraktak egy áramfejlesztőt és egy hatalmas stúdiómagnót. Többnyire a helyi klubban rendezkedtünk be, vagy a tanács által rendelkezésünkre bocsátott más helyiségben, és oda hívtuk meg a riportalanyokat. Természetesen ilyenkor előre megírt szövegeket olvastak be... Változott a helyzet valamikor a hatvanas évek elején, amikor az NDK-ból kaptunk néhány hordozható magnót. Az sem volt könnyű, 12 kilót nyomott, de lehetőséget adott arra, hogy elmenjünk a riportalanyokhoz. Ekkor már igyekeztem közvetlenül is beszélgetni az emberekkel, akkor pedig nyelvi problémák jelentkeztek. A kolhozzal és az üzemekkel kapcsolatos szakkifejezéseket az emberek csak oroszul tudták és úgy is mondták. Helyesbítenünk kellett a riportalanyt, ez mindig megakasztotta a spontaneitást, mert ettől legtöbben zavarba jöttek. De összességében előbbre léptünk, már nem készítettünk előre szöveget.

Problémát jelentettek a helységnevek, ez később a Kárpáti Igaz Szónál is így volt, egészen a nyolcvanas évekig. Még az ötvenes évek végén egyszer Sándor László azt mondta: Végeredményben miért mondjuk mi azt, hogy itt Uzshorod beszél? Utána egyszer-kétszer úgy jelentkeztünk, hogy "itt az ungvári rádió beszél". Nagy botrány lett belőle, ki akarták tekerni a nyakunkat. Volt egy finnugor tanszék a moszkvai egyetemen, Majtyinszkaja volt a vezetője. Ő segített nekünk azzal, hogy az illetékeseknek elmagyarázta, hogy ilyen van máshol is a világban. Például magyarul Bécs, németül Wien, csehül Viden és ukránul is Âłäĺíü az osztrák főváros. Valahogy elsimult a dolog, de megérttették velünk, hogy még egyszer hasonlóval nem próbálkozhatunk.

– Kikkel dolgozott a magyar szerkesztőségben?

– Amikor én a rádióhoz kerültem, két félállásban dolgozó bemondónk volt, mindkettő a Kárpáti Igaz Szó munkatársa. A hölgy nevére már nem emlékszem, a férfit Mihályi Gábornak hívták, aki aztán kitelepült Magyarországra. Később kaptunk még egy fél állást bemondó számára. Pályázatot hirdettünk, és meg voltunk róla győződve, hogy ajtóstul fognak betörni hozzánk a jelentkezők, de összesen csak hatan jelentkeztek. Végül nem volt nehéz dolgunk, öt pályázó teljesen alkalmatlan volt, de az ungvári magyar iskola végzőse, Valkó Márta megfelelt, hamar belejött a munkába és ő már mint állandó bemondó működött nálunk. Bevonhattunk külsősöket is. Érdekesség, hogy az egyik külsős egy Golicin nevű orosz herceg volt, aki a forradalom előtt családjával emigrált és Budapesten nőtt fel, aztán itt élt Ungváron, tökéletesen beszélt magyarul, és nagyon kellemes, bársonyos, mély bariton hangja volt.

1965-ig dolgoztam a rádiónál, akkor vált fordításból önálló lappá a Kárpáti Igaz Szó. Pontosabban két részletben történt, előbb az orosz, az ukrán és a magyar nyelvű lapnak volt egy közös főszerkesztője, Balla László helyettes főszerkesztő lett, én pedig a felelős titkár, tulajdonképpen a főszerkesztő-helyettes helyettese. Aztán 1967-ben teljesen önállóvá vált a Kárpáti Igaz Szó, amelynek nyugdíjba vonulásomig, 1982-ig én voltam a főszerkesztő-helyettese. A rádió magyar szerkesztőségének főszerkesztője pedig énutánam Egressy György lett.

– Sokan úgy tudják, hogy 1956-ban Ön fordította a Kádár-kormány proklamációját és Kádár János úgynevezett szolnoki beszédét.

– Az egyik vidéki magyar rádió hullámhosszán sugároztuk Ungvárról a műsort. Az anyagot nem mi készítettük, hanem ideadták nekünk orosz nyelven, azt kellett magyarra fordítani és stilizálni. A proklamáció szövegét én fordítottam orosz nyelvről, és a másik említett beszédet is stilizáltam, az eredetileg is magyar nyelven került a kezembe – szerintem már Moszkvában magyarra lett fordítva –, voltak benne hibák, magyartalan szófordulatok. Akkor a helyzet kiéleződésekor másokkal együtt berendeltek bennünket Ungvárra, hisz szüksége volt a pártnak magyarul jól beszélő újságírókra. Nyilván maga is tudja, hogy abban az időben Szuszlov és Mikojan volt kint Magyarországon, akik az eseményeket közvetlenül a helyszínen irányították. Nekünk különböző szövegeket kellett magyarra fordítanunk, amelyeket közvetlenül Moszkvából kaptunk. Nehéz, bonyolult idők voltak azok.

Az ungvári magyar rádiózás kezdeteinek másik tanúja, Kótyuk István 1962 márciusában került az Ungvári Rádióhoz a már említett Sándor László helyére.

– Ki volt Sándor László, az ön elődje?

– Nagy műveltségű, intelligens, agilis ember volt. A mai Szlovákia területén született és még a csehszlovák éra idején került ide, Ungvárra. Sokat tett Kárpátaljáért és az itt élő magyarokért, amikor bejöttek az oroszok. Sándor László szervezte meg a képtárat, ő szervezte meg a magyar könyvkiadót és tankönyvkiadót, valamint az írószövetség magyar csoportját, és ha jól emlékszem, a rádió magyar adásait is. A felesége pedig Osváth Erzsébet költőnő volt. 1962-ben áttelepültek Magyarországra, ahol Sándor László a budapesti Gorkij Könyvtárnak lett az igazgatója.

– Meddig dolgozott ön a rádiónál, és milyen volt akkor az ungvári magyar adás?

– 1962-től ’68-ig dolgoztam ott, de hivatalos státusban csak 66-ig. Ugyanis 1963-ban beindult a magyar szak az Ungvári Állami Egyetemen, és én akkortól az egyetemen is dolgoztam előadóként. 66-ban aztán az egyetemet választottam – itt dolgoztam nyugdíjas koromig –, de még két évig nem engedtek el a rádiótól, amíg nem találtak valaki mást a helyemre. Az egyetem magyar szakán frissen végzett Tárczy Etelka lett az utódom.

A magyar szerkesztőség főszerkesztője Lusztig Károly volt, engem irodalmi és zenei szerkesztőnek vettek fel. Már ott volt akkor Valkó Márta bemondó, és a félállásban nálunk dolgozó bemondó, a Kárpáti Igaz Szó fordítója, Mihályi Gábor. Volt egy fordítónk is, Kroó Rózsika, Kroó László írónak a felesége, aki Szenes László néven publikálta műveit, meg egy gépírónő.

A rádióban 120 rubel volt a havi fizetésem, ami a hatvanas évek elején nagyon jó fizetésnek számított. Jól emlékszem, hogy a szerkesztőségünk havi 600 rubelből gazdálkodott, ebből fizettük a honoráriumokat. Riportokat csak ritkán csináltunk, mert nekünk nem volt kocsink. Ha ment is a rádióból autó, akkor az ukrán falvakba ment. Mi csak a saját költségünkön utazhattunk el egyik-másik magyar faluba, és cipelhettük a hatalmas és nehéz szalagos magnót. Készültek termelési riportok, interjúk, sőt idelátogató magyarországi együttesekkel is készítettünk stúdiófelvételeket, de ilyen saját anyag összességében kevés készült.

Amikor én odakerültem, napi egyórás magyar műsor volt. De ha pártkongresszus volt vagy pártkonferencia, esetleg átszervezés, meg jöttek a párt gazdaságélénkítő akciói, akkor "pótórákat" is kaptunk, mert ezeket a határozatokat is mind be kellett olvasni, ilyen esetekben két-három órát is adtunk egyszerre. Mindig azzal dicsekedett a kommunista párt, hogy mennyi mindent tesz a nemzetiségekért. De ezt a párt nem a nemzetiségekért tette, hanem önmagáért, hogy ideológiája eljusson minden nyelven, érthetően mindenkihez. A legjobb hitem szerint nem a magyarság érdekében hozták létre a magyar szerkesztőséget, hanem mint propagandaeszközt.

A hétköznapi egyórás magyar adás három részből állt. Az első 20-28 perc hivatalos, Moszkvából kapott anyag volt, politikai, gazdasági és a párttal kapcsolatos hírek. Azt rendszerint Lusztig fordította oroszból magyarra, néha én is, és felváltva szerkesztettük. Majd húsz perc zene, ami nagyon változatos volt, sokféle könnyű- és komolyzene is. Végül a helyi hírek következtek, amit az ungvári ukrán szerkesztőség készített, Kroóné fordította és én szerkesztettem. Szombaton irodalmi-zenei műsor ment, amit vagy én állítottam össze, vagy ha volt egy Gorkij-, esetleg Schiller-, Dante-évforduló, akkor készen kaptuk Moszkvából az anyagot. A magyar írókról én készítettem hasonlót, illetve versösszeállítást a munkáról, dolgozókról, a szerelemről, a tavaszról. Amikor az egyetemen már harmadik, negyedik évfolyamosok lettek az első magyar szakos diákok, akkor már voltak, akik szépen szavaltak verseket. Leszja Ukrajinka Erdei regéjét lefordítottam, abból csináltam egy összeállítást, aminek nagy sikere volt. Külön tematikus műsorokat kellett összeállítani például Lenin születésnapjára, a nemzetközi nőnapra, a szovjet sajtó napjára, a rádió és televízió napjára, vasutasnapra, építők, pedagógusok napjára, anyák napjára és más jeles napokra.

1963-ban beindítottam a vasárnapi kívánságműsort, aminek óriási sikere lett. Persze akkor már sikeres műsor volt a Magyar Rádióban is a Szív küldi, csak nálunk volt ez újdonság. Volt egy társaságunk, összejártunk péntekenként kávézni munka után. Ott az egyik beregszászi srác megkérdezte, hogy miért nem csinálok kívánságműsort a rádióban? Jó, én csinálok, mondtam, csak nincs, aki kérje a dalokat. Na a következő héten ez a társaság, és azok ismerősei meg rokonai küldtek leveleket, hogy legyen mire hivatkozni. Én Lusztig Károly főszerkesztő elé terjesztettem, akinek semmi kifogása nem volt ellene. Így kezdetben a vasárnapi műsor egy része, majd fokozatosan az egész vasárnapi egyórás adás kívánságműsorrá alakult át. Ez a magyar hallgatók körében is népszerűvé tette az Ungvári Rádiót, kaptuk a rengeteg levelet. Addig a kutyát sem érdekelte, hogy itt magyar adás is van, pláne 56 után. Tudja, titkok nincsenek, annak híre ment, hogy itt vették fel a Kádár-beszédet és kormányának proklamációját Kárpátalján és innen sugározták, és az emberek szinte ignorálták ezért a magyar adást. De a kívánságműsornak hamar híre ment, volt olyan Katalin-, Erzsébet-, Zsuzsanna-, András-nap stb., amikor 360 levelet is hozott egy nap a posta. Az ukrán kollégák ettek meg bennünket, hogy hogyan csináljuk. Ők, az összes ukrán szerkesztőség legfeljebb 10-12 levelet kaptak naponta. Sokszor elolvasni sem volt időnk azt a rengeteg levelet, nemhogy teljesíteni minden kérést. Két különösen menő nóta volt: a Lehullott a kék ibolya szirma című, egy beregszászi cigányzenész által írt tangó és a Piros rózsák beszélgetnek kezdetű hallgató. A végén már akkor is borsózott a hátam, ha valaki kimondta, hogy Piros rózsák beszélgetnek, a mai napig nem tudom hallgatni ezt a nótát, annyira ráuntam. Kaptunk máig emlékezetes leveleket, amelyeken egy hétig is nevettünk. Egyszer például azt kérték, hogy A kanyargó Tisza mentén című nótát Kótyuk István énekelje, de ne úgy legyen vége, hogy temessetek akáclombos, hanem fűzfalombos temetőbe.

A kívánságműsor végig így ment, amíg én ott dolgoztam. 1968 után nőtt a műsoridő is, aztán, amikor már televízió is lett, akkor egészen másként alakult a műsoridő. De ez már egy másik történet...

Badó Zsolt

A karosszék

A karosszék története rendkívüli helyet foglal el életemben. A múlt század harmincas éveiben indul és Szilvai Uriel görög katolikus parochus nevéhez fűződik. Sokoldalú, rendkívül tehetséges ember volt. Egyforma művészi érzékkel bánt a tollal és... a vésővel. Tolla alól bűbájos, nevelő célzatú elbeszélések születtek gyermekek számára, vésőjével pedig gyönyörű, tökéletes formájú és arányú faragványokat varázsolt. Ezek képezték a templomi szószék és az oltár részleteit. De jutott belőlük lakása minden helyiségébe is. Történetünk elején már sokat betegeskedett. Körorvos apám munkanapja így azzal kezdődött, hogy ellátogatott Uriel atyához, elvégezte az esedékes kezelést, beadta az előírt injekciót. Anyagi jellegű honorárium szóba se jöhetett. Ezzel Uriel atya tisztában volt. De nyilván bántotta, hogy nem tudja valamivel meghálálni a gondoskodást. Egy alkalommal, amikor házunk környékén akadt halaszthatatlan dolga, betért hozzánk. Anyám állandó elfoglaltság után vágyó ujjai számos színes, eredeti mintájú hímzést, faliszőnyeget, gobelint produkáltak. Ez volt az életeleme, ezzel tette tartalmassá, hasznossá hétköznapjait. Uriel atya megtekintette munkáit, elismerően bólogatott. Aztán arca felderült, szeme felcsillant valami hirtelen jött ötlettől. Papírt és ceruzát kért. Egy karosszéket rajzolt, megadta a pontos méreteit. Cseresznyefából kellett elkészülnie. Kikötötte, hogy a tervezett karosszék támláját és ülőkéjét az anyám gobelinjei képezzék. A lakásába szállított kimunkálatlan karosszéket egy idő múlva visszaszolgáltatta – csodálatos, egymásba fonódó, fantáziadús fafaragványokkal ékesítve. Megtisztelő helyet kapott az ebédlő két ablaka közt. Ha bátyámmal néha csintalankodtunk, ráültünk, anyám rosszalló tekintetével találkozva, tüstént továbbálltunk. Mert a karosszék nem volt használati tárgy. Még dísz sem. Inkább szimbólum, ereklye. Aki csak nálunk járt, megcsodálta. Elszakíthatatlanul hozzánk tartozott. A községben ismerték történetét.

Amikor szüleimet a gettósítás után elhurcolták, a község "előkelőségei" rávetették magukat a gazdátlanná vált körorvosi lakás berendezésére. Egymást ócsárolva és szidva elhurcoltak mindent, ami érték volt benne. A karosszéket nem bántották. Nem merték. Ott volt a helyén még akkor is, amikor a szovjet hadsereg egyik ezredének törzse rendezkedett be házunkban. A szomszédok akkor látták utoljára, amikor az ezred továbbvonult. Ott volt a sokféle zsákmányolt kacat tetején. Mi volt a további sorsa, hol tűnt el, vált semmivé a hadak útján, nem tudni.

Azóta több mint 60 év telt el. Nyugtalan, gyötrelmes, lázas álmaimban változatlanul otthon járok. És látom a karosszéket, a megszokott helyén, míg a kíméletlen hajnal nem mossa el az emléket, az álmokat, nem zökkent vissza a rideg, bajokkal, megpróbáltatásokkal teli valóságba, arra figyelmeztetve, hogy közeleg az a hajnal, mely után nem lesz ébredés. Ez a tudat parancsolóan követelte, hogy ne hagyjam veszni a karosszéket, maradjon meg legalább írásban, nyomtatásban. És ismét, hosszabb szünet után, ismét tollat ragadtam.

Lusztig Károly