Fekete József: "Az egyik legjobb voltam az egységemben"

Motorkerékpárosként a második világháborúban

A beregszászi járási Benében lakó 84 éves Fekete József egyike azoknak a katonáknak, akik átélték a második világégés borzalmait. Harctéri szolgálata során részt vett a nadvornai ütközetben, ott volt Budapest bekerítésénél, majd az osztrák–magyar határig visszavonulva orosz hadifogságba esett. Az ő visszaemlékezéseiből közlünk most részleteket, emlékezve a világháborúban részt vett több százezer magyar katonára.

– 1921. március 7-én születtem Benében. A szüleim becsületes munkások voltak, engem is tisztességes munkára neveltek, és ennek megfelelően éltünk. Volt öt hold földünk, búzát vetettünk, csépeltünk. 18 éves voltam, amikor kitört a második világháború.

1942-ben kaptam meg a katonai behívómat, Beregszászban kellett jelentkeznem. Innen Ungvárra irányítottak, ahol az 5. gépkocsizó lövészzászlóaljba osztottak be. Itt motorkerékpáros kiképzést kaptam német gyártmányú BMW motorra. Annak ellenére, hogy előtte nem értettem a motorkerékpárhoz, hamarosan az egyik legjobb lettem az egységben. Máig emlékszem a feletteseimre: a zászlóaljparancsnokom Vitéz Nemestóti Boroszlai Jenő alezredes úr, a helyettese pedig Majtényi Imre százados volt. A szakaszparancsnokunk Harsányi Péter főhadnagy volt, az ungvári Kapos utcán lévő kórháznak az igazgatója, Gancsa Vilmos főhadnagy pedig a kiképzőtiszti posztot töltötte be.

Az 1943-as év igen emlékezetes a számomra, mert akkor házasodtam össze a feleségemmel. Ekkor még viszonylag nyugodt volt itthon az életünk, szépen éltünk.

1944 tavaszán, amikor az oroszok megközelítették a Kárpátokat, a frontra küldtek bennünket. Ungvárról kiindulva Kárpátalján keresztül tartottunk a frontra. A Kárpátokat átlépve Ukrajnában egyre többször volt részünk partizántámadásban, ami legtöbbször akkor ért bennünket, amikor erdős-bozótos terepen mentünk keresztül. Hamarosan elértük Nadvornát (Ivano-Frankivszki terület), ahol kemény harcok dúltak a mieink és az orosz csapatok között. Nem sokkal a megérkezésünk után Nadvornát bekerítették az oroszok, és annyira biztosak voltak abban, hogy a mieink nem tudják felmenteni a bekerítetteket, hogy hangosbemondókon keresztül kiabálták nekünk: "Ha Nadvornát beveszitek, Moszkvát ingyen feladjuk nektek!"

Egy délután a nadvornai frontövezetben erdős terepen keresztül vittem nyílt parancsot motorkerékpárral, amikor azt láttam, hogy egy rongyos köpenyű, kócos hajú nő állít. Azt hittem, hogy valamelyik közeli faluból való. Parancsba volt nekünk adva, hogy senkit nem szabad a motorra felvenni, de olyan szánalmasan nézett ki, hogy megsajnáltam. Szétnéztem az úton, láttam, hogy senki nincs a közelben, hát intettem neki, hogy üljön be az oldalkocsiba. Elvittem az erdőnek egy kanyarulatához, ott a vállamra tette a kezét, hogy álljak meg. Amikor ki akart szállni, valami fémdarab ütődött hozzá az oldalkocsihoz. Akkor vettem csak észre, hogy ott van a köpenye alatt egy dobtáras orosz géppisztoly. Most jöttem csak rá, hogy egy partizánt vettem fel. Amikor kiszállt, tudtam, hogy ha most elindulok, akkor hetven, de legalábbis ötven méterig sorozatlövéssel pontosan el tud találni. De szerencsére nem használta a fegyverét. Egyébként, ahogy tapasztaltam, a partizánok zömmel a németekre vadásztak. Mindenesetre levontam a tanulságot az esetből.

Nadvorna eleste után Marosludasra (Románia) vezényelték a zászlóaljunkat, Arad környékére. Itt egy hegyes, a Maros folyó által határolt terepen húzódott a front. A Marosra támaszkodva húzódott a magyar frontvonal, tőlünk jobbra pedig a németek voltak védelemben. Ezt a frontot az oroszok nem tudták áttörni, mert a mieinknek a terep minden métere be volt lőve, és minden támadást visszavertek. Amikor az ellenség megpróbált átkelni a Maroson átívelő hídon, a mieink felrobbantották az előre aláaknázott hidat az oroszokkal együtt.

Egy nap éppen motorkerékpáros feladatot hajtottam végre, amikor látom, hogy a hegy tetején, a német frontvonalon orosz T-34-es harckocsik mozognak. Akkor azt hittem, áttörték a német védelmet. Később derült ki, hogy két nappal korábban leváltották a német őrséget, de nem a németek, hanem az oroszok. Egy orosz osztag német egyenruhákban, német géppisztolyokkal, németül jól beszélő orosz tisztekkel felváltotta a német őrséget, majd miután azok elmentek, rést nyitottak a T-34-eseknek. Azok oldalba támadták a védelmünket, menekülnünk kellett. Rengeteg ember meghalt, majdnem én is, mert erős tüzérségi tűz alatt voltunk. Láttam, ahogy a lövedék bevágódik előttem és felveri a port. Egymást érték az orosz támadások, a T-34-esek legázolták a támpontokat és a házakat. Nagyon sokan elestek, mert a magyaroknak nem voltak megfelelő fegyvereik a T-34-esek ellen.

Marosludas eleste után állandóan visszavonultunk, Debrecent érintve hátráltunk a magyar Alföldön. A legnagyobb általunk érintett város Budapest volt, ahol a zászlóaljunk harcba keveredett az előrenyomuló oroszokkal. Borzalmasak voltak az utcai harcok, minden ablakban, utcasarkon volt egy tüzelőállás, így állandóan az életünkkel játszottunk, amikor pozíciót változtattunk. Az orosz légierő erősen bombázta a várost, ami pokollá tette a katonák és civilek életét egyaránt. Budapestet 1944 karácsonyán az oroszok bekerítették, de nekünk még az utolsó pillanatban sikerült a gyűrűből kicsúsznunk egy nyitva hagyott résen. Az itteni eseményekre, kegyetlenségekre nem szívesen emlékszem vissza, sok jó ember elpusztult akkor.

Budapesttől egészen a magyar–osztrák határig vonultunk vissza, a Sopron közelében lévő Sopronágfalváig. Itt azt mondtuk egymásnak: "Ne menj tovább, magyar!" Ha nem lettem volna nős, továbbmentem volna nyugatra, mert úgy gondoltam, itt már nincs több keresnivalónk, a háború úgyis elveszett. Azt mondtam a feleségemre és a szülőföldre gondolva: "Ne menj tovább, magyar!" És nem is mentem. A bajtársaimmal felmentem a Kékestetőre, ott halomba raktuk a fegyvereinket, majd lejöttünk és megadtuk magunkat az oroszoknak. Mindez 1945. április 3-án, nagypénteken történt. Így kerültem hadifogságba.

Józsi bácsi megjárta a székesfehérvári hadifogolytábort és a romániai Foksániban lévő lágert, 1945. szeptember 8-án érkezett haza feleségéhez és szüleihez. Ma nyugdíjasként él feleségével és lányával, s bár a harctéri borzalmakat nem szereti felemlegetni, szívesen emlékszik vissza a békeidőkre és bajtársaira.

Fischer Zsolt