"Nem adom fel, az én életem ilyen"

Október 15. - a fehér bot nemzetközi napja

A Vakok és Gyengén Látók Ukrajnai Szövetsége megyei szervezete közel kétezer súlyosan látássérült személyt tart nyilván. Közöttük vannak munkaképes korúak és idős emberek, családos édesanyák, édesapák és egyedül álló, magatehetetlen emberek egyaránt. Az alábbiakban néhány érintett szól arról, miként lehet együtt élni a vaksággal, világtalanul dolgozni és szervezni a mindennapokat.

A nyolcvanas éveiben járó Palkó Miklós már nem is emlékszik pontosan, hány éve él világtalanul. Mint meséli, már az iskolában baj volt a szemével, a tanító az első padba ültette.

"1942-ben a gyenge látásom miatt nem lettem katona. Amikor az oroszok bejöttek, elmentem a vasútra dolgozni, de a magyardeportálást így se úsztam meg. December elején minket is összeszedtek, elhajtottak Szolyvára, ám a tífuszjárvány miatt már nem engedtek be a táborba. Innen Perecsenybe vittek, aztán pár hónap múlva hazaengedtek. Húsz évig dolgoztam az ungvári bútorgyárban, amikor egy balesetben megsérült a szemem. Most vakon élek, de már megszoktam" - meséli Miklós bácsi, aki ma is mindent elvégez a ház körül. Beszélgetésünkkor épp hordót mosott. Mint mondta, ehhez nem látás kell, csak erő, a többi megy magától.

"Benne van minden a kezemben. Villanyborotvával borotválkozom, magam nyiratkozom, nyáron még a kapát is megélesítem. Amikor kalapálom, hallom, hogy az üllőre ütök vagy a kapára. Persze küllemre nem szép munka, de a mezőn elmegy" - mondja mosolyogva.

Balla Mária két gyermeket nevel egyedül falun, gyakorlatilag világtalanul. Őt is munkában találtam, épp a szüreti teendőket intézte. Azt mondja, a család kedvéért mindent muszáj megcsinálni, ha lassan, ha fáradsággal, akkor is.

"A második gyermekem születése után romlott meg a látásom, és lassan tizenöt éve, hogy nem látok. Az első három-négy év borzasztó volt, nehezen lábaltam ki a depresszióból. Egyedül voltam két kisgyermekkel, és meg kellett élnünk. Idővel mindent megtanultam vakon csinálni: főzni, mosni, ellátni a kerti munkát, a háztartást. Ami hiányzik, az a munkahely, egy biztos kereseti lehetőség és az emberek társasága. Most úgy érzem, be vagyok zárva a saját keserves életembe. Ha lenne munkám, a városba is naponta beutaznék. Kérni sosem kértem, pedig csak egy éve, hogy rendszeresen kapok szociális segélyt. Annyiból élünk, amennyink van" - mondja a fiatalasszony.

Marika rendszeresen bejár a megyeszékhelyre, hol vásárol, hol hivatalos ügyeket intéz, bár, mint mondja, előfordul, hogy becsapják az eladók, visszaélnek azzal, hogy nem tudja ellenőrizni a kért árut, a visszajárót.

Dmitro Illés 74 éves, világtalan. Rokkantsági nyugdíjból él és gazdálkodik. Büszke a kertjére, a tehenecskéjére és arra, hogy nem szorul másokra.

"A fiam két éve meghalt, a feleségemmel élek. Minden munkát megcsinálok, kaszálok, kapálok, kertet művelek. Idáig a tüzelőt is intéztem, de most már van gáz, ezzel is könnyebb" - mondja. Hogy hogyan lehet vakon kaszálni? Illés bácsi azt mondja, az "esze után". Érzi a mozdulatokat, látatlanul is tudja, mit, hogyan csinál.

Találkoztam olyan kétgyermekes anyukával, aki vaksága mellett egyéb súlyos betegséggel is küzd. Két idős embert és két iskolás gyermeket lát el egyedül. "Nem adom fel, az én életem ilyen. Ha időnként elcsüggedek, kimegyek a mezőre, kisírom magam, de a gyerekek előtt igyekszem erős, határozott lenni. Nem a vakság a legnagyobb bajom. Nincs időm, lehetőségem befeküdni a kórházba és gyógyíttatni magam. Nem érzem magam elesettnek, úgy végzem a dolgom, ahogy tudom. Segítségem nincs, egyedül kell helytállnom" - mondja.

Megvallom, kicsit félve kerestem fel gyengén látó riportalanyaimat. Tartottam attól, hogy csupa elesett, zárkózott, keserű emberrel fogok találkozni. Nem így történt. Mindegyiküket munkában találtam, és igaz, hogy gondokkal, de teljesen mindennapi, emberi feladatokkal, teendőkkel. Meghatott élni akarásuk, élni tudásuk. Akár tanulhatunk is példájukból.

Popovics Zsuzsanna