„Nekünk dolgunk van ezzel a közösséggel”

Interjú Vidnyánszky Attilával

2018. november 13., 15:12 , 929. szám

Alapításának huszonötödik évfordulóját ünnepli idén a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház (KMMDSZ), s ezen alkalomból október 24–31. között került megrendezésre a III. Nemzetközi Sztalker Színházi Fesztivál Beregszászban a KMMDSZ Jótékonysági Alapítványának szervezésében. A kezdetekről, a sokszor reménytelennek tűnő helyzetekről, a kitartás erejéről, a színház múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk a beregszászi színház főrendezőjével, a magyarság legmeghatározóbb teátrumának, a budapesti Nemzeti Színháznak az igazgatójával, Vidnyánszky Attilával.

– Hogyan emlékszik vissza az alapításra és a színház kezdeti időszakára?

– Nagyon harcos évek voltak. Egy változó, furcsa időszakban döntöttünk a színház meglapításáról Beregszászban. Egy olyan gazdasági helyzetben lévő ország helyi vezetői fogadták a Kijevből hazatért, színészképzést befejező osztályt, amelyiknek mindenre volt pénze, csak éppen színházra nem. A kezdeti nehézségek ellenére azonban lábra álltunk. Csatlakozott hozzánk egy másik osztály is, akik szintén Kijevben folytatták tanulmányaikat, s Budapesten töltöttek 3 félévet részképzésen. A pozitív visszaigazolás azonban már a legelső pillanatban tapasztalható volt – fesztiválokra hívtak meg minket. A második évtől kezdődően belekerültünk egy nemzetközi forgatagba is, ami sokat jelentett mindenki számára, ugyanis ezeken a megmérettetéseken elismerő visszajelzéseket és díjakat kaptunk. Lassan a helyi közönség is elfogadott, és kialakult egy bennünket így szerető közönségréteg.

– A színházat Illyés Gyuláról nevezték el. A névadáskor előre eldöntött volt, hogy a magyar költő és író nevét veszik fel, vagy voltak egyéb ötletek is?

– Amikor 1991-ben szembesültem azzal, hogy egy év múlva hazaérkezik az osztály, és itt még semmi nem készült el – se színházépület, se színészlakás, se költségvetés a működéshez –, akkor eszeveszett erővel, még magam is rendező szakos diákként, sikerült megszerveznem Nagyberegen egy miniszteri szintű találkozót 1991 októberében. A találkozón jelen volt Larisza Horolec ukrán művelődési miniszter asszony, Andrásfalvy Bertalan magyar művelődési és közoktatási miniszter, valamint Sinkovits Imre magyar színművész. Andrásfalvy Bertalan és Larisza Horolec egyébként Budapesten két évre szóló magyar–ukrán együttműködési megállapodást írt alá, amelyben leszögezték: elősegítik többek között művészek, művészeti együttesek kölcsönös vendégszereplését, valamint támogatják a beregszászi magyar színház létrehozását. Sinkovits volt az, aki a nagyberegi záróvacsorán felvetette, hogy a színház Illyés Gyula nevét vegye fel. Kisebb tanakodás után ezt mindkét fél elfogadta. Az este nagyon jó hangulatban telt: Andrásfalvy Bertalant néptáncos múltjából, míg Horolec miniszter asszonyt színésznői múltjából adódóan nehezen lehetett az énekkel zavarba hozni. Sinkovits Imre ekkor kért szót másodszor az este folyamán. Felvetette, hogy legyen nemzeti is a színház. Ekkor a magyar oldalon megfagyott a levegő, viszont az ukrán miniszter asszonynak lefordították – s ugye ukránul a nemzeti és a nemzetiségi ugyanaz a szó –, és ő erre rábólintott. Hivatalosan egy másodpercig sem volt ez a neve a színháznak, mert a helyi vezetés ezt nem akarta, azonban számomra ez a színház mindig is Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház marad.

– Említette a kezdeti nehéz időket. Mi motiválta abban az időszakban, s Ön szerint miért volt szüksége ennek a kisvárosnak a magyar színházra?

– Messziről indultunk, és messziről indultam én magam is. Először nehezen tudtam elképzelni, hogy itt komolyabb jövője lehet ennek a színháznak. Az motivált, hogy rajtam ne akadjon meg a történet – induljon el egy osztály Kijevben, aztán lesz, ami lesz. Szkeptikus voltam, mert akkor Magyarországon 10 millió emberből, míg Ukrajnában 52-54 millió emberből válogattak ki színészosztályokat. Kiderült, hogy egy olyan osztályt sikerült összeverbuválni, amely Kijevben és Budapesten is az egyik legerősebb osztály volt. Remek vizsgákat csináltunk, és beleszerettem ebbe a csapatba. Jött egy vízió számomra, hogy itthon leszünk, szeretni fognak, jó körülmények lesznek, előadásokat csinálunk, s aztán repülünk szerte a világba a különböző fesztiválokra. Ez a legelején egyáltalán nem így történt. De amikor megingott volna valami, akkor mindig érkezett visszajelzés egyrészt nemzetközi viszonylatban, másrészt sokat jelentett az 1994-es lembergi Arany Oroszlán Fesztivál négy fődíja egyikének hazahozása. Ezt követően hívtak minket Lengyelországba, Grúziába vendégszerepelni. Emellett pedig ott volt a felismerés: „Nekünk dolgunk van ezzel a közösséggel.”

– Hogyan született az ötlet az első Sztalker Színházi Fesztivál megszervezéséről?

– Már a kijevi időszak folyamán, amikor nemzetközi diákszínházi találkozókon egész jól szerepeltünk, azt gondoltuk, hogy igazából lehet fortyogni az embernek a saját levében, de hogy a valóságban hol tart, és meddig jutott, akkor tudja megállapítani, amikor a saját munkájának van egy nemzetközi viszonyrendszerben való helyezése. Tehát már rögtön, szándékként megvolt bennünk, hogy mérettessünk meg. A Tarkovszkij által rendezett Sztalker című film nekem, sokunknak, s egy egész generációnak jelenti minden idők egyik legjelentősebb filmművészeti alkotását, s a film üzenete pedig közel állt hozzánk.

– Hogyan látja a beregszászi színház szerepét az egyetemes magyar színházi kultúrában?

– Ha szigorú és őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy sokak szerint a debreceni Csokonai Színház egyik legizgalmasabb nyolc éve volt az, amikor mi ott voltunk. Ez a szerint a szellemiség szerint, azon vezérfonalak mentén működött, amelyek itt fogalmazódtak meg, amelyek ezt a színházat működtették – tulajdonképpen ennek a színháznak a lelkéből költözött át valamennyi a Csokonai Színházba. A következő lépcsőfokot meglépve, most az ország első számú színházának, a Nemzeti Színháznak a meghatározó művészei kerültek ki innen, Beregszászból. Ugyanaz a filozófia működteti azt a színházat, ami itt határozta meg a munkánkat. A beregszászi színház jelenleg is jelen van a Nemzeti Színház életében, például a napokban utazunk Moszkvába Dosztojevszkij A krokodilus című darabjának előadásával, amelyben az egész beregszászi színház játszik. Azt hiszem, elég erős nyomot hagytunk a magyar színjátszásban.

– Színészképzés Beregszászban – ez már a jövőbe mutat. Milyennek látja, szeretné látni a társulat jövőjét?

– A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolával, a Kaposvári Egyetemmel, valamint a Nemzeti Színházzal már aláírtunk egy szándéknyilatkozatot. Azzal, hogy itt elindul egy osztály – aztán sorban a következők –, azt jelentené, hogy tíz-tizenöt évre biztosítva van a fiatalok jelenléte ebben a „házban”, biztosítva van a működés folyamatossága. Ezen emberek egy része biztos, hogy itt marad a színháznál – ez pedig azt jelenti, hogy van jövő.

– Többször említettük már a Nemzeti Színházat. Kárpátaljaiként milyennek gondolja magát mint a Nemzeti Színház igazgatója?

– Ne én gondoljam magam valamilyennek, azt majd a színháztörténet vagy a kultúratörténet eldönti. Én csinálom a dolgomat, miközben hangsúlyozom, hogy én mindig is nemzeti színházat csináltam itt is, Debrecenben is és Budapesten is. Az ország első számú színházának vezetése óriási felelősség és óriási lehetőség egyaránt. Az ország legfontosabb színházi fesztiválját, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozót (MITEM) bonyolítjuk, amely szintén hatalmas felelősséggel jár abból a szempontból, hogy a világot hogyan engedjük be, illetve mit mutatunk magunkból a világnak.

– A mai vészterhes ukrajnai időkben hogyan változhat a színház élete, szerepe?

– A harmadik Sztalker fesztivált a Kijevi Ivan Franko Ukrán Nemzeti Színház előadása zárta. Ők a barátaink, akikkel együtt tanultunk huszonöt évvel ezelőtt. A színház művészeti vezetője rendezőtársam az egyetemi évekből. Részükről ez egy tett, egy nagyon fontos gesztus felénk, valamint egy demonstratív aktus is: mi, a kultúra emberei, nem szabad, hogy a tébolynak átadjuk magunkat, nem szabad, hogy elhiggyük azt, hogy nem lehet normális dialógus, a kérdések párbeszéd útján történő normális megoldása. Én nagyon fontosnak és szimbolikusnak tartom, hogy ők itt voltak – így tudunk mi tenni azért, hogy visszazökkenjen, ami kizökkent.

Csuha Alexandra