Háromnapi élelemmel a halálba

Komonyi József húszévesen élte át a borzalmakat

2003. november 14., 01:00 , 148. szám

Ötvenkilenc évvel ezelőtt, 1944-ben, amikor vidékünket megszállta a szovjet hadsereg, október-november folyamán tömegesen deportálták a magyar férfilakosságot, amelynek jelentős része örökre távozott a sztálini lágerekbe. Akik csontváz-soványan mégis hazatértek, nagyon könnyen megbetegedtek, közülük sokan már itthon haltak meg. Az ungvári járási, 800 lelket számláló Szalókáról 106 férfit vittek el akkor, közülük 58-an soha nem tértek haza. Évről évre kevesebben vannak, akik emlékezni tudnak a majd hat évtizeddel ezelőtti borzalmakra. Közéjük tartozik a jelenleg is Szalókán élő id. Komonyi József.

– Húszéves voltam 44-ben, amikor Szalókára bejöttek az oroszok, s kihirdették, hogy minden férfinak 18-tól 50 éves korig el kell mennie háromnapos munkára, eltakarítani a háborús romokat. November 18-án Szalókáról több mint száz férfi indult el. Voltak olyanok is, akik már elmúltak ötvenévesek, mégis velünk jöttek. Három napra elegendő élelmet vittünk magunkkal. Három napot kibírunk – mondták az idősebbek. Csak később értettük meg, hogy az egésznek az volt a célja, hogy ezt a magyar nemzedéket elpusztítsák.

– Először Bátyúba mentünk, ott volt a gyűjtőláger, ahol egy napot töltöttünk. Majd gyalog indultunk tovább Szolyvára, ahol több mint két hónapig sínylődtünk az egykori honvédségi laktanyaépületekben kialakított gyűjtőlágerben. Szolyván nagyon sokan meghaltak közülünk. Járványok pusztítottak – persze csak a foglyok között –, és az orvosok is inkább irtották a rabokat, semmint gyógyították. Amikor megérkeztünk, két hétig megfigyelés alatt tartottak bennünket. A fürdések például úgy zajlottak még decemberben és januárban is, hogy meztelenre vetkőztettek minket, a ruháinkat pedig be kellett tenni a fertőtlenítőbe. Gyorsan megfürödtünk egy nyitott pajtában, és ott kellett várnunk egy órán át vizesen a fagyban, míg a ruhák kikerülnek a fertőtlenítőből, csak utána vehettük azokat ismét magunkra. Táncoltunk, szaladgáltunk, kényszerből dulakodtunk is, hogy meg ne fagyjunk. De végül persze szinte mindenki megfázott, sokan tüdőgyulladásban haltak meg.

– Akit nem vitt el a tífusz vagy a tüdőgyulladás, azokat tehervagonokba terelték, és a Szovjetunió különböző vidékeire szállították lágerekbe. De mielőtt felszállhattunk volna a vonatra, úgymond orvosi vizsgálaton kellett átesnünk, s mindenki kapott egy oltást. Az valamennyiünknek begyűlt, mire a vonattal a Donbász-vidékre, Makijivkára értünk. Ott én rögtön a szintén fogoly német orvosokhoz fordultam, s az egyik kitisztította és bekötözte az oltás helyén keletkezett sebemet. Tőle tudtam meg, hogy akár bele is halhattam volna, mert nem rendes oltás volt, amit Szolyván kaptunk, hanem méreg. Meg is haltak sokan.

– Makijivka szénbányász város volt. A legtöbben a bányába kerültek a deportáltak közül, de mi építkezéseken, a háború során lerombolt épületek újjáépítésén dolgoztunk. A lágert drótkerítés vette körül, gépfegyveres őrök kísértek minket mindennap dolgozni és vissza. Ott is sok volt a halott. Fűtetlen deszkabarakkokban laktunk, ahol az emberek egy része megfagyott. Ezt még tetézte az is, hogy éppen csak adtak valamit enni. Ráadásul, attól függően, hogy abban a hónapban mit tudtak vételezni a szakácsok, egy hónapig hol kása volt, hol krumpli és így tovább. Az egyhangú étkezés miatt nehezen bírtunk dolgozni, sokan meg is betegedtek tőle. Nekem az volt a szerencsém, hogy nem dohányoztam. Aki ugyanis dolgozott, kapott 20 deka dohányt egy hónapra. Akik viszont kórházba kerültek, dohány helyett 10 deka kenyeret és két deka vajat kaptak. Velük cseréltem kenyérre és vajra a dohányt, s ennek köszönhetem, hogy túléltem ezt a szörnyűséget.

–Három évet töltöttem ott rabként, csak 1948. február 10-én engedtek haza. Azt, hogy túléltem, a szerencsén túl annak köszönhettem, hogy fiatal voltam és minden erőmmel élni akartam.

B. Zs.