Csoóri Sándor: Sokat beszéltem nektek

2019. február 6., 09:34 , 941. szám

Sokat beszéltem nektek, túl sokat.

És rajongva is, mint aki mögött

ott áll mindig egy hársfaerdő.

 

És amit mondtam, mondhatta volna

helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,

mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.

 

De nektek csak a fél szívem kellett mindig.

Akkor is, amikor három se lett volna elég.

A sündörgő köd volt a ti prófétátok.

 

Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?

Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám

s lusták vagytok a gyászban, lusták az örömben is.

 

Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.

Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?

Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?

 

 

Csoóri Sándornak ez a verse is kiválóan példázza, hogy a művészi alkotásba minden belefér. Életünk valóságának egyetlen darabkája sem lehet az alkotás kárára: a mű értékének mércéje a hitelessége.

Csoóri Sándor ebben a versében is ugyanolyan módszerrel él, mint a többiben. A természetes élőbeszédet elegyíti különféle képzettársításokkal, és ezek szabályozottsága esztétikai tapasztalatban részesíti az olvasót. A költeményben nincs semmi oda nem illő, semmi érthetetlenség, semmi mondvacsinált, semmi cafrang.

Mindezek mellett tűnik fel a versbeli megnyilatkozó nyugodtsága, a hangnem emberközelisége. Pedig nem éppen higgadtságra ad okot, mikor úgy kell szólnia az embernek egykori „híveihez”, hogy azok „árulóivá” lettek. Mert pont ezt a helyzetet idézi elénk a költemény. És ezen árulás miatt érzi úgy a valósággal szembesült beszélő, hogy körülötte „tél van, fagyos föld”, „botorkálhat a semmiben”, legfeljebb majd az emlékirataiban megörökíti, mivé lett „a nemes maradék”…

Penckófer János