A magyar polgárság irodalmi képviselője

2015. április 7., 18:57 , 743. szám

A múlt századdal együtt született meg az az irodalmárunk, akit – bár már az 1930-as években korának egyik legismertebb és legelismertebb magyar írója volt – szocialista pártállammá vált anyaországunkban évtizedekig agyonhallgattak. Egyrészt azért, mert 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel miatt – nem akarván diktatúrában élni – a nyugati emigrációt választotta, másrészt pedig azért, mert a polgári értékrendet képviselte, a polgárságról pedig a pártállami érában semmi jót sem volt szabad mondani. Ő volt Márai Sándor, az élete mintegy felét emigrációban leélő jeles magyar író, költő, újságíró.

A leendő irodalmár 1900. április 11-én, Kassán jött világra a német (szász) származású dr. Grosschmid Géza királyi közjegyző és a magyar ősökre visszatekintő Ratkovszky Margit gyermekeként. Eredetileg Grosschmid Sándor Károly Henriknek hívták, s csak felnőtt korában vette fel a Márai vezetéknevet. Iskoláit Kassán, Budapesten és Eperjesen végezte, s az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban érettségizett le 1917-ben. Már középiskolásként vonzotta az írói hivatás, ám családja jogi pályára szánta, így a Budapesti Egyetem jogi karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait, ám hamarosan átiratkozott a bölcsészkarra, majd Németországban, Lipcsében, az Institut für Zeitungskunde nevű újságíróképző intézetben tanult tovább, és több németországi, illetve kassai lap munkatársa lett. Jó nevű újságíróként tért vissza Magyarországra 1923-ban, ám rövid budapesti tartózkodás után Párizsba költözött, ahonnan csak hat év múlva települt haza.
1930 és 1942 közé tehető legtermékenyebb írói korszaka. Zendülők c. regényében a korszak kamaszainak életét, lázadó szellemét és az I. világháború utáni társadalom lelkiállapotát mutatta be. Idegen emberek c. művében németországi és franciaországi élményeit dolgozta fel. Műsoron c. kötetében pedig tárcacikkeit gyűjtötte egybe és adatta ki. Emellett újságíróként is dolgozott az Újság c. budapesti lapnál, melynek megbízásából 1933-ban Berlinbe utazott, ahol nyomon követte Hitler hatalomra jutását. Cikkeiben pedig hitelesen és példaszerű bátorsággal mutatta be a nácizmus embertelen arcát. A következő esztendőben jelentette meg egyik legjelentősebb munkáját, az Egy polgár vallomásai c. regényét, melyben szociográfiai pontossággal ír egy meg nem nevezett város életéről és társadalmi viszonyairól. A könyv a polgári életforma dicsőítése, de egyben kritikája is.
1936-ban átszerződött a Pesti Hírlaphoz. Két évvel később, a Felvidék déli területeinek Magyarországhoz való visszacsatolásakor, az újság tudósítójaként tájékoztatta olvasóit a honvédségnek a felszabadult országrészbe való bevonulásáról. A II. világháború alatt drámaszerzőként is bemutatkozott, emellett megjelentette Ég és Föld c. epigrammakötetét, a Röpirat a nemzetnevelésről c. esszéjében többek között leszögezte, miszerint a bolsevizmus nem egyeztethető össze a nyugati tömegek életformájával. A napjainkban is népszerű, A gyertyák csonkig égnek c. kisregényében pedig egy éjszakai beszélgetés keretében idézi fel a múltat, egy szerelem történetét.
A világháború után úgy gondolta, hogy szovjet elnyomás alatt nem létezhet igazi magyar irodalom, így 1948-ban, családjával együtt elhagyta az általa elfogadhatatlan pártállami rezsim irányítása alá került Magyarországot, és az olaszországi Posillipóban (Nápoly egyik elővárosában) telepedtek le. Az emigrációba kényszerült emberek keserűsége és elveszettség-érzése szólal meg Halotti beszéd c. versében, mely a magyar líra egyik legkiemelkedőbb alkotása. Elveszettség-érzése 1951-ig tartott, amikor is a Szabad Európa Rádió munkatársa lett, s abban találta meg új életcélját, hogy írásainak felolvasása útján egy jobb, zsarnokság nélküli jövő reménységével biztassa otthon maradt honfitársait.
Élete hátralévő részében Olaszország és az Egyesült Államok között ingázott. Az 1956-os forradalom napjaiban felcsillant benne a reménység, hogy Magyarország felszabadul a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra alól, s végtelenül elkeserítette a forradalom leverése. A fájdalom, majd a költemény végén a csak azért is bizakodás csendül ki Mennyből az angyal c. verséből, mellyel – a Szabad Európa Rádión keresztül – az anyaországban élőknek közvetítette üzenetét.
Az 1960–1970-es években többek között történelmi regényeket írt, illetve megjelentette A delfin visszanézett c. verseskötetét. Nővére, öccse, majd felesége halála után azonban – magányossága és előrehaladott rákbetegsége miatt – depresszióba esett, s a testi, valamint a lelki betegség végül tragikus tetthez vezette: 1989. február 21-én, a kaliforniai San Diegóban főbe lőtte magát. A rendszerváltás után Magyarországon kiadott, illetve újra kiadott műveiben viszont ma is közöttünk él. (Forrás: Wikipédia)

Lajos Mihály