Tőkés László

2015. március 31., 18:21 , 742. szám

Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács országos elnöke is kitartásra, magyarságunk megtartására buzdított a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség beregszászi közgyűlésén.

– Nem csak a kárpátaljai magyarság helyzete kapcsán fogalmazott úgy köszöntőjében, hogy megmaradásunk a tét. Miért?

– Látnivaló, hogy a magyar nyelvhatár egyre beljebb húzódik, egyre inkább elmosódik. Erre gondolva a magyar nemzetpolitika stratégiai célja kell, hogy legyen a külhoni magyar közösségek megerősítése. Erre vállalkozott az első Orbán-kormány, s a második Orbán-kormány is ezt a stratégiai célkitűzést vitte tovább. Reményeim szerint mi, határon túli magyar közösségek partnerek vagyunk ebben, s nem csupán holmi segélyezésre szoruló „vidéki rokonok”. Ha ugyanis kihal belőlünk az arra irányuló öntudat, hogy „szállásterületeinken” megmaradjunk, akkor minden anyaországi jószándék is kárba vész. Azzal a gondolattal jöttem el erre a közgyűlésre, hogy nekünk, kisebbségbe szakadt magyaroknak is egyenrangú partnereknek kell lennünk a nemzetpolitikában, továbbá hogy nem csupán „sugaras” kapcsolatok kötnek össze bennünket Budapesttel, az anyaországgal, hanem körkörös kapcsolatrendszert kell kiépítenünk egymással.

– A napokban a nemzeti egységről beszélt nagyváradi sajtótájékoztatóján. Mit jelentsen ez a fogalom az erdélyi, s mit a Kárpát-medencei magyarság számára?

– A mai magyar társadalom és a Magyarországon kívüli magyar kistársadalmak jelentős része még a kommunizmusban szocializálódott, és egy hamis egységhez szokott hozzá, amely egyet jelentett a korabeli pártegységgel, illetve – a mi esetünkben – a védekezés egységével a többségi elnyomással szemben. A mohácsi szindróma most is működik, és helyes, hogyha veszély idején összefogunk, viszont a pártegységet nem volna szabad összetévesztenünk a nemzeti egységgel. Jelenleg is az a veszély forog fenn – gondolok itt elsősorban Erdélyre –, hogy a plurális nemzeti egységet egyesek egyeduralmi pártegységként akarják maguknak kisajátítani. Olyasféle egységteremtésre volna szükség, mint amilyet Magyarországon a Fidesz–KDNP élén Orbán Viktor „a nemzeti együttműködés rendszerében”, a pluralitás jegyében valósított meg. A nemzeti együttműködés rendszerének a kiszélesítésére a határon túli nemzetrészek irányába is szükség volna.

– Létezik-e magyar egység Brüsszelben, illetve Strasbourgban?

– Külföldön talán még jobban is működik ez az egység. Emlékszem, amikor a kilencvenes évek elején első ízben jutottam el külföldre, a Reformátusok Világszövetségében valamennyi magyar református egyház képviselőivel összefogtunk, s mondhatni, hogy az egyik legnagyobb református vallási közösség volt a magyar reformátusoké. Megteremtettük a vallási és nemzeti egységet a határok felett. Ugyanebben az élményben volt részem az Európai Parlamentben, amikor 2007-ben első ízben kerültem tagjai közé. Már ekkor egy jelentős létszámú magyar képviselői közösséget sikerült összekovácsolnunk a nemzeti oldalon, a Fidesz–KDNP néppárti küldöttségében, a határon túli – a romániai és a szlovákiai – magyar képviselők részvételével, és ez ma sincs másképp.

– Mi a helyzet Ukrajna, a kárpátaljai magyarság vonatkozásában a brüsszeli küldöttségben?

– Zseniális kezdeményezés volt a Fidesz–KDNP részéről, hogy saját választási listáján külhoni magyar képviselőket juttatott be az Európai Parlamentbe, ezzel mintegy európai szinten képezve le a határok fölötti nemzeti egységet. Mondhatom, nagyon jól együttműködünk a magyar néppárti küldöttség keretében. Ez a képviselői keret és létszám – egy-egy kárpátaljai, délvidéki és erdélyi kollégával kiegészülve – messze többet jelent, mint gondolná az ember, hiszen noha a három képviselő számszerűleg nem sok, mindazáltal jelenlétük jelképes és politikai üzenete messze túlmutat ezen. Ilyenformán a magyar politika nemcsak az alkotmány, hanem a külképviselet szintjén is megjeleníti és megvalósítja a nemzeti egységet. Most, a szükség idején az is látható, hogy Magyarország és a külhoni magyar közösségek miként vállalják egymással a közösséget, és miként sorakoznak fel kárpátaljai magyarságunk ügye mellett. Mindez arra is emlékeztet, hogy 1989–1990-ben, a Ceauşescu-rezsim bukását követően minő széles körű nemzeti szolidaritás alakult ki az erdélyi magyarok iránt, a milyen megható volt annak idején látni, hogy még a legszegényebbnek számító Kárpátalja is a segítségünkre sietett.

szcs