Feltámadás, munkatilalom, sárga túró

Akár a hagyományok tisztelete, akár a szülőktől látott, hallott dolgokhoz való ragaszkodás, akár a megszokás miatt, de valamilyen formában mindannyian igyekszünk felkészülni húsvét közelgő ünnepére, s ez korántsem csak a takarításban és a szépen vasalt ünneplő ruhákban mutatkozik meg.

Sokan talán úgy gondolják, a kárpátaljai magyarság közösségeinek ünnepi szokásai még az „Ahány ház, annyi szokás” elv ellenére is teljesen megegyeznek, viszont számos olyan aprónak tűnő különbség is található egy-egy családon, egy-egy településen belül, amely a szomszédban már nem ismert, vagy nem gyakorolják. S itt korántsem csak arról van szó, hogy a felek nem ugyanahhoz a felekezethez tartoznak.
A húsvéti ünnepkör nagyobb része már a hátunk mögött van, s most már „nyakunkon az ünnep”.
A Krisztus kereszthalálára emlékező nagypénteken – azon túl, hogy sokan egyáltalán nem vagy csupán egy alkalommal ettek, és udvarolni se volt szabad menni – szigorú munkatilalom élt: a nagypénteken kimosott ruha viselőjébe a néphit szerint belecsap a villám, a tilalmat be nem tartó gazdasszony nagypénteken sütött kenyere pedig kővé válik. Úgy tartották, hogy aki nagypénteken napfelkelte előtt megmosdik a patakban, Tiszában, vagy egyszerű hideg vízben, az gyerekek esetében lemossa a betegséget, a lányokról pedig a szeplőket. A vizet aranyvíznek nevezték, és közvetlenül mosakodás előtt, alatt és után nem volt szabad beszélni.
A XXI. századi szalagokkal díszített pászkakosár elődje nagy füles kosár volt. Hajdan ugyanis nem csupán a szentelmények egy-egy darabját vitték a templomba, hanem egész sonkát, pászkát. A kosárba került ezeken kívül kolbász, tojás, vaj vagy abból megformált bárányka, sárga túró, torma, só és bor is. Batáron minél nagyobb pászkát igyekeztek sütni és szentelni vinni, mivel annak mérete a gazdagságot jelképezte. Guton a sárgatúrót úgy készítették, hogy a tejet feltették főni a spórra, majd aludttejet adtak hozzá, amitől a tej összehúzódott. Került bele felvert tojás is (ez adta a sárga színt), de cukor nem minden esetben. Tilból (gézből) zacskót varrtak, beleöntötték a tej és aludttej elegyét, majd felakasztották, így csöpögtették ki belőle a benne lévő savót. Miután a savó kicsepegett, a túró összeállt, így felszeletelve elfogyaszthatták. Tiszaújhelyben mindenből annyit vittek szentelni, hogy később a vendégeket is meg tudják kínálni a szentelt dolgokból. Ezekből még a kéregetőknek is adtak.
Palágykomorócon a szentelés után, a húsvéti ebéd előtt a családfő a kalács négy sarkából levágott egy-egy darabot, megszórta szentelt sóval, s a tehénnek adta. A sonka csontjából még egy alkalommal levest főztek.
A szentelt ételek maradékát nem taposhatta senki lába sem, ezért nem volt szabad kidobni, illetve vakon született állattal megetetni sem semmit. A csontokat, tojáshéjat a legtöbb helyen elégették. A pászka morzsáit Tiszabökényben a tyúkoknak adták oda.
A húsvéthétfői locsolkodás jelképrendszere a víz tisztító és termékenységvarázsló erejébe vetett hitből ered. Mivel nagy­a­­páik, kedves férfi olvasóink, igen komolyan vették, hogy a lányoknak nem szabad elhervadniuk, a húsvéthétfőt vízbevető vagy vízbehányó hétfőnek is nevezték. Ha nem volt elég a locsolkodáshoz egy vödörnyi víz, hát minden rendes gazda udvarán ott állt egy vízzel teli itatóvályú, amibe belevethették a lányokat.
A locsolkodásért járó hímest különböző növények leveleivel hímezték. Leggyakrabban hagymahéjjal együtt főzték meg a tojásokat, amelytől piros színt kaptak. Salánkon a főtt tojásra forró méh- vagy gyertyaviasszal rajzolták fel a kiccének nevezett eszközzel (üreges farúd, benne egy rézdróttal, amelynek kiálló végével történt a viaszozás), az írókával a jellegzetes salánki mintákat. A tojást aztán aranyporral dörzsölték be.
Nagydobronyban a múlt század második felében néhány éven át csíkos tojásokat festettek, majd különböző mintákat is felvittek a tojásokra. Mára pedig a családoknak is megvannak a maguk jellemző mintái. Az ungvári járási községben egy egész kosárnyi hímest adnak a lányok komoly udvarlójuknak, amit a fiúnak ajándékokkal megpakolva kell visszavinnie.
Szalókára a gubázás szokása jellemző. A legények csapatba verődnek, a legidősebb gubát vesz magára, csengős botot a kezébe, a csapat megindul, és minden lányos házba betérnek, s elmondják a következő rigmust: „A tavalyi mód szerint egy kis hátramaradt restáció (hátralék, maradék – a szerk.) nem sokból áll./Egy pár tojást adj ki, lelkem, ne tartóztass sokáig./Rossz a lovunk, nincs abrakunk,/még ma a Haracsinán is túl kell jutnunk./Isten neveljen apádnak, anyádnak örömére./Más emberek tiszteletére, becsületére./Bút se láss, kárt se vallj,/sokáig élj, meg se halj./Nagyra nőj!” A fiúk a látogatásért cserébe annyi  pár tojást kaptak, ahány lány volt a háznál.
S a végére egy locsolóvers: „Húsvétnap reggelén az ég igen magas,/repül a gondolat, mint a királyi sas./Kelj fel, gyenge kislány, mélyen elaludtál./Add ki azt a pár hímest, amit nekem szántál. /Add ki hát szaporán, ne késtess sokáig,/hogy gyenge seregemmel mehessek tovább is.”
Akár viaszozással, akár gubakereséssel, akár sárga túrózással telnek a húsvétig hátralévő napok, minden olvasónknak áldott ünnepet kívánunk. Feltámadt Krisztus!

Espán Margaréta