A Tisza élővilágának emléknapja

2015. január 28., 15:08 , 733. szám

„Én vagyok a magyarság/Csöndes, nemes folyója,/Kevély, heves folyója,/Anyám csupán ez ország/És ringatóm e róna” – ekképp vall egyik Tiszát érintő versében a legmagyarabb folyóról Juhász Gyula költő. S valóban: a néha csöndesen, néha „zúgva-bőgve” hömpölygő tiszai habok ringatója a magyarok hazája, így a magyarok feléje irányuló feltétlen ragaszkodása és hűsége örök.

Legkedvesebb, mondhatni „nemzetközi” folyónk a Duna leghosszabb mellékfolyója, amely a Fekete- és a Fehér-Tisza Rahó fölötti találkozásából, egyesüléséből keletkezik, s Magyarországon kívül Ukrajna, Románia, Szlovákia és Szerbia területén is keresztülhalad. A szőke jelzőt a benne lévő homokról kapta.
A Tisza futását nagyban lassította az Alföld síksága, így a folyó temérdek mellékággal és kanyarral „gazdagodott”, ami miatt gyakoriak voltak az áradások az érintett területeken. Szabályozása 1846. augusztus 27-én gróf Széchenyi István szervezőmunkájának köszönhetően kezdődött meg. Ennek eredményeként az eredetileg 1419 km hosszúságú folyó 962 km-re „zsugorodott”, viszont épített mederrel és több száz holtággal gazdagodott.
Állat- és növényvilága az eltérő környezeti feltételeket biztosító élőhelyeknek köszönhetően rendkívül gazdag és színes. Naptárunkban egy, főként a Tisza élővilágát érintő, igen szomorú évforduló is kapcsolódik hozzá: január 30-án lesz 15 éve a tiszai ciánszennyezésnek.
A tiszai ciánszennyezés az egyik legsúlyosabb magyar természeti katasztrófa volt. 2000. január 30-án a nagybányai (Románia, Máramaros megye) román-ausztrál tulajdonú Aurul bányavállalattól került a Szamos egyik mellékfolyójába, a Láposba, rajta keresztül pedig a Szamosba és a Tiszába 100 ezer m³ mérgező anyag, cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz. Az Aurul bányavállalat ciános kioldással nyert ki aranyat és ezüstöt a környékbeli fémbányák meddőhányóiból,
A katasztrófa baleset következménye volt. A ciános technológia ugyanis (amelyet ekkor egyébként a fejlettebb országokban már nem használtak) nagyon vízigényes, s a használt, mérgező mosóvizet ülepítés után újra felhasználják. Az ülepítő egyik gátjának egy 25 méteres szakasza azonban 2000. január 30-a átszakadt. A vállalat pedig, mivel ilyesmire egyáltalán nem volt felkészülve, még csak tervek szintjén sem, semmit nem tett a keletkezett szennyezés ellen. A károk enyhítéséért, az érintett települések ivóvízellátásának biztosításáért, az élővilág megóvásáét a magyarországi vízügyi hatóságok dolgoztak. Bár munkájuk eredményei felbecsülhetetlenek (sikerült pl. tisztán tartani Tisza-tó területének több mint 90%-át), az élővilágban okozott pusztítás így is hatalmas volt. Ráadásul azért, hogy az elpusztult halak ne okozzanak több kárt az élővilágban és a táplálékláncban, azok tetemét is mielőbb össze kellett gyűjteni, el kellett távolítani. Valószínűleg sokak emlékében élnek még a televíziós híradások ezt bemutató felvételei.
A halálos anyagok koncentrációja a baleset helyén több mint 180-szorosa volt a megengedett határértéknek, míg azon a ponton, ahol a Szamos és a Tisza összefolyik, 135-szöröse, a Tisza-tónál 34-szerese. A szennyeződés így hatalmas károkat okozott, amelyet leginkább a Tisza élővilága szenvedett el. Két hétbe telt, amíg a 40 km hosszúságú ciánfolt levonult a folyón. A szennyezés február 14-én Belgrádot is elérte, ott is jelentős halpusztulást okozott.
A Tisza magyarországi szakaszán több mint 1200 tonna hal pusztult el. Magyarország kárigénye az élővilágot ért károk helyreállítási költségeivel együtt több mint 29 milliárd forint volt.
Akkor öt évre becsülték a halállomány, 10-20 évre a teljes élővilág helyreállását a katasztrófa után. Bár az alacsonyabb rendű élőlények, mint a rákok, kagylók, szitakötők állománya  két év alatt helyreállt, s pár évvel később a vízi élővilág 95%-a újra megjelent a Tiszában és az érintett folyókban, az üledékek és a lebegő hordalékok nehézfémtartalma még 10 évvel később is magas volt.
A történtekre emlékezve a Magyar Országgyűlés 2000. június 16-án február 1-jét a Tisza élővilágának emléknapjává nyilvánította. E napon így mindenkinek módjában áll megállni a „kanyargó Tiszánál”, emlékezni a 15 évvel ezelőtt történtekre, s okulni belőle. Talán így legalább néhány szemétkupaccal kevesebb kerül a Tisza vizébe a jövőben.

er