Tragikus november

Lágerek, járványok, éheztetés, erőn felül végeztetett munka, embertelen bánásmód… Ez jut eszünkbe, ha 1944 novemberére és az azt követő évekre gondolunk. És emlékeznünk is kell a mi holokausztunkra, ahogy azt november 30-án, vasárnap Salánkon, Verbőcön és Visken is megtették.

Salánkon a község központjában létesített szoborparkban, az ott álló emlékműnél hajtottak fejet az áldozatok előtt. Elsőként Kalanics Éva, a helyi KMKSZ-alapszervezet elnöke szólt az egybegyűltekhez, XX. századi történelmünk legmegrázóbb időszakaként emlékezve vissza az 1940–1950-es évekre, melyekre rányomta bélyegét a II. világháború, a deportálás, a Gulagon és a Donbászon végeztetett kényszermunka.

Barta József, a KMKSZ alelnöke többek között a deportálások okaira kereste a választ. Mint kifejtette, a kárpátaljai magyarság megfélemlítése és az etnikai tisztogatás volt a cél. Sokan azonban visszatértek a Gulagról, testileg roncsként, de lélekben erősen. Kik élték túl a megpróbáltatásokat? Valószínűleg a szerencsésebbek, a szívósabbak, a hitben erősek maradtak életben. Mert csak az Istenbe vetett hit és az ebből fakadó reménység ad elegendő erőt a legnagyobb megpróbáltatások elviseléséhez.

Kész Barnabás történész, a KMPSZ Nagyszőlősi Járási Szervezetének elnöke elmondta, Salánkról 301 lakost deportáltak, s 52 soha vissza nem tért áldozat neve szerepel az emlékmű érctábláján.

Csirpák József helybeli görög­katolikus parochus rámutatott: azok gyötörték meg a lágerekbe hurcolt kárpátaljai magyar férfiakat, akik az Istent is megtagadták. Mert az istennélküliség magával hozza az embertelenséget is. Balogh Attila salánki református lelkipásztor pedig arról szólt, hogy a deportáltak, az ott maradtak és a visszatértek egyaránt Istenben bíztak, s a mai nemzedéknek is ezt kell tennie, mert ez ad erőt számunkra.

A Salánki Mikes Kelemen Középiskola diákjai az elhurcoltak visszaemlékezéseit, a táborokban született imádságokat és a Lágerballadát adták elő. Végezetül a Himnusz és a Szózat eléneklése, valamint az emlékmű megkoszorúzása zárta a rendezvényt.

Verbőcön vasárnap délelőtt, az istentiszteletet követően megkoszorúzták a református templom mellett álló 1944-es emlékművet. Gál Lilla KMKSZ-elnök felidézte az elhurcolásokat és azt, milyen körülmények között raboskodtak a deportáltak, de lélekben nem törtek meg.

Délután pedig megem­lékezést tartottak a helybeli középiskola dísztermében. Gál Lilla üdvözlő szavai után Barta József, a KMKSZ alelnöke kitért rá, országunkban háború dúl, melybe minket is bele akarnak rántani, de mi békét akarunk, véres konfrontáció helyett tárgyalásos rendezést. Egy stabil, demokratikus jogállamban szeretnénk élni, melyben tiszteletben tartják a kisebbségek, így a kárpátaljai magyarok nemzetiségi jogait is. És azt akarjuk, hogy soha többé ne ismétlődhessenek meg a hét évtizeddel ezelőtti események, melyeket ugyanakkor nem tudunk, nem akarunk elfelejteni. Mi pedig úgy tudunk a legnagyobb kegyelettel adózni mártírjainknak, ha nem sikerül egykori gyilkosaik terve.

Székely Marianna, a Verbőci Középiskola történelem–földrajz szakos tanárnője részletes előadást tartott arról, miként zajlott le a deportálás Verbőcön és a vele mára egybeépült Feketepatakon.

A felszólalások után az eseményhez illő énekeket adott elő a Verbőci Művészeti Iskola tanárainak énekkara. A középiskola diákjai pedig részleteket olvastak fel az elhurcolásokat megélt feketepataki Nagy Jenő szívbemarkoló visszaemlékezéseiből, s meghallgathattuk Füzesi Magda Kósa Anna balladája, illetve Sági Erzsébet Málenykij robot c. versét is…

Végezetül csak annyit mondhatunk: soha többé diktatúrát, soha többé szörnyűségeket!

Visken november 30-án a református templom harangjai az 1944-ben „háromnapos” sztálini munkatáborokba elhurcolt és onnan haza nem tért áldozatok emlékére szólaltak meg. A megemlékezésen ilyenkor a község katolikus és református lakosai együtt róják le tiszteletüket.

Az emlékezők a templom előtti kopjafáknál gyülekeztek. A „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” kezdetű 90. zsoltár eléneklése után ifj. Sari József, a KMKSZ Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezetének elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Beszédében hangsúlyozta a megemlékezés aktualitását, hiszen a mostani politikai helyzetben még fontosabb, hogy emlékezzünk ezekre a szörnyűségekre, melyeket elődeinkkel követtek el. A szót Jenei Károly református lelkipásztor folytatta, aki a 139. zsoltár válogatott verseit idézte, felhívva a figyelmet, hogy minden emlékezés csak akkor igazi és hiteles, ha azok, akiknek tanulni kell, tanulnak abból, hogy a következmények beláthatatlanok.

A Kölcsey Ferenc Középiskola tanulói verses irodalmi-történelmi összealítással emlékeztek az egykoron elhurcolt viski férfiakra. A katolikus és református ökumenikus énekkar Keresztúri József vezetésével különböző, a sztálini rezsim áldozatainak emlékét megörökítő énekeket adott elő, közben a jelenlévők elhelyezték az emlékezés koszorúit.

Czébely Lajos helytörténész, a Viski Kölcsey Ferenc Középiskola tanára elmondta:„Ha ma körülnézünk a világban, akkor ugyanezeket a sátáni eszméket és cselekedeteket észlelhetjük. Nekünk az a kötelességünk, hogy újra és újra elmondjuk, leírjuk az utókornak a tapasztalatinkat, hogy ne forduljanak elő újra sem ’44, sem ’56 szomorú eseményei. Czébely Lajos hangsúlyozta, felül kell kerekedni a nehézségeken, és hinni abban, hogy a jó győzedelmeskedik.

A megemlékezés a Himnusz eléneklésével ért véget.

L.M., V.E.