Mindig egyre jobban

A most bemutatásra kerülő néhány nagygejőci mesterember ékes példa arra, hogy annak a munkának lesz a legjobb, legtöbb, legszebb eredménye, amelyet az ember saját érdeklődésének engedve és eleget téve folytat.

Tudományok

Sokféle házimunkája volt egy lánynak, asszonynak azokban a bizonyos „akkoriban nem lehetett megvenni mindent a boltban” időkben. Kettőről ezek közül Varga Erzsébet mesélt.

– Édesanyám és nagymamám is szőttek, amikor egész kicsi voltam. Pokrócot, szedett mintás munkákat, zsákokat, törülközőket is készítettek. Tízéves korom után már én is dolgoztam. Nem kellett tanítani, mert ott voltam mindig körülöttük, így mindent sikerült ellesnem. Minél többet foglalkoztam ezzel, annál inkább rájöttem, mit hogyan kell. Törülközőt, zsákot, ágyhuzatot kellett a stafírungba készíteniük a lányoknak régen. Mindenki annyit csinált, amennyit bírt. Besegítettek a rokonok is. Akkoriban jártunk egymáshoz tengerihántóba, tollfosztóba, együtt folyt a betakarítás is. Egyedül nem bírta volna megcsinálni ezeket az ember. Szőni is jártunk egymáshoz. Amikor megindult a kishatárforgalom Csapnál, sok pokrócot vittünk Magyarországra eladni. Két-három 25 méteres türetet is egyszerre.

És a kenyérsütés:

– Nem kellett bennünket tanítani régen erre a tudományra, mert láttuk, hogyan kell. És mindig egyre jobban sikerült. Attól függően, hogy kinél milyen volt a kemence, 4-5 kenyeret sütöttünk egyszerre. Este bekovászoltuk, kora reggel bedagasztottuk, krumplival. Ezt előbb héjában megfőztük, aztán meghűtöttük, meghántottuk, megtörtük, és a tésztába dagasztottuk. Öt kenyérhez egy 3-3,5 literes fazéknyi krumpli kellett. Amikor kezdett kelni a tészta, megraktuk a kemencében a tüzet. Amikor megkelt, kiszakítottuk, és addigra már be is lehetett tenni a kemencébe. A tekenő faláról összevakartuk a tésztát, ami benne maradt, és azzal kovászoltunk, amikor legközelebb sütni akartunk. Formában és a kemence „földjén” is sütöttünk kenyeret. Ilyenkor szőlőlevelet tettem alá, akkor nem volt olyan hamus. Néha pedig káposztalevelet raktam alá, mert annak az íze belesült a kenyérbe, és finomabb lett tőle. A 4-5 kenyér egy hétre elég volt a családnak. Kemencében sokkal szivacsosabb, finomabb a kenyér, mint sütőben, mert ott fával sül.

Erő, figyelem

Béres Lajos hobbijában két önmagában is érdekes tevékenység, a fafaragás és a modellezés kapcsolódik össze.

– Hobbiként foglalkozom fafaragással. Már gyerekkoromban is nagyon érdekelt a haditechnika, azon belül is a repülőgépek, helikopterek. Édesapám vett nekem egy műanyag részekből összeszerelhető repülőgépmodellt, amikor 7-8 éves lehettem. Összeszereltem, aztán fából is elkészítettem. Nem láttam ilyesmit korábban senkitől, és nem is próbálkoztam ezzel, így elég kezdetleges munka volt. De minél többet foglalkozik az ember valamivel, annál kifinomultabb lesz a technikája. Katalógusok, könyvek, magazinok alapján dolgozom, amelyekben meg vannak adva a gépek saját méretei, nézetei szemből, felülről és oldalról. Ezeket kell 1:72 arányban méretezni. Háromféle fával dolgozom: dió, bükk és kőris. Külön erre a célra nem vásárolok faanyagot, hanem főként tűzifából válogatom össze azokat a darabokat, amelyek nem görcsösek, hasadtak. Az is fontos, hogy jól ki legyenek száradva. Késsel és kézi fúróval dolgozom. A legtöbb munka, probléma a szárnyakkal van, mert egészen le kell vékonyítani a fát. Ehhez sok erő és rengeteg figyelem kell, nehogy beleszaladjon a kés az anyagba. Főként csapolással illesztem össze a részeket. Ha elég ügyes vagyok, egy hét alatt el tudok készíteni egy darabot, és esetleg még belekezdeni a következőbe is. Két nap kell a faragásra, ugyanennyi a festésre-száradásra, mert a modelleknek van egy alapszínük, amelyre később felkerülnek a különböző hadi jelvények, típusjelzések. Eddig úgy 300-400 darabot készítettem el, repülőgépeket és helikoptereket egyaránt, de egy adott típusból általában csak egyet. Sokat elajándékoztam. Úgy látom, a fiamban is van egy kis tehetség ilyen téren, néha leül mellém, és ketten dolgozunk.

Kövesd a divatot

Ahogy a magas sarkúban járást, úgy sok más egyebet is megtanul egy kislány édesanyja tevékenységét, mozdulatait utánozva, gyakorolva. Papp Erzsébet például a tűvel, cérnával való munkát.

– Amióta csak az eszemet tudom és emlékszem, kézimunkázok. Édesanyámtól lestem el. Ez a mindenem. Tíz-tizenkét évesen már egyedül dolgoztam. Necceltem abroszokat, függönyöket. Mindig az volt a kedvenc technikám, ami éppen divatba jött. Horgoltam ruhát, kötöttem kis ruhákat, kabátot. Csak hát kevés időm volt erre. Most viszont már nyugdíjas vagyok, és annak élek, aminek akarok. Vannak olyan napok, amikor ki se akarok menni a házból. Inkább ezekkel foglalkozom. A legújabb hóbortom a horgolás. Horgolt munkákból egyszerűen nem tudok eleget csinálni, mert mindig kell valakinek valami. Azért imádom a mai kereskedelmet, mert mindent meg tudok venni, amit csak kigondolok a kézimunkázáshoz. A finom horgolópamutot általában külföldön szerzem be. Drága, ezért is nem hozzák be a kereskedők hozzánk, viszont nagyon jó minőségű. Ötleteket főleg az internetről merítek. Vannak kézimunkakönyveim, de egyedül is sok mindent kigondolok. Keresztszemezek is. Ezeknél a minta alapján kell számolni és varrni a szemeket. Megrendeléseket is vállalok. Piacra nem vittem a munkáimat soha, mert nem bírok annyit csinálni, hogy oda is jusson. Mindig úgy van, hogy kérnek például 10 kis angyalt, aztán kell még 5, 10… De ez igazán csak hobbi. Az unokámat is tanítottam erre, és szereti is csinálni.

Pálinka a patából

„Addig üsd a vasat, amíg forró” – tartja a közmondás. Legfőképpen akkor élünk e gondolattal, ha azt akarjuk mondani, addig cselekedj, míg módod van rá. Megszületésében a legnagyobb szerepük azoknak volt, akik Klacik Zoltán mesterségét gyakorolták, vagyis – kovácsmesterek.

– Iskolásként nyaranta a mezőre jártunk dolgozni. Például vezettük a lovat a kapálógép előtt. Nem ültünk otthon egész nyáron, mint a mai fiatalok. 1957-ben befejeztem az iskolát, és rögtön munkába is álltam a kolhozban. Két évig a farmon dolgoztam, jószágot etettem, onnan pedig átmentem a kovácsműhelybe. Egy idős mester dolgozott ott. A fia még kicsi volt, ő pedig már nem bírta egyedül a munkát. Ötkilós kalapáccsal kellett levernie naponta vagy 100 berenaszöget, 20 ekevasat. Előbb még át kellett vennem a tanulmányt tőle. Nagyon oda kellett figyelni a szakmunkákra. Akkoriban még főleg lóval dolgoztak, traktor kettő volt csak az egész kolhozban, így patkolni is sokat kellett. És akkor még mi magunk készítettük el a patkót, nem vásároltuk. Kilapítottuk a vasat, meghajlítottuk, kilyukasztottuk. Hat szög ment egy patkóba, azokat kellett felütni a ló lábára úgy, hogy nehogy elevenbe menjen. Mert ha belement, vagyis megnyilallták a lovat, akkor lesántult. Erre igen vigyázni kellett. Legelőször a patát kellett kipucolni. Vannak telitalpú lovak, amelyeknek be van nőve belül a körmük. Ezt, vagy ahogy mi neveztük, a békáját előbb ki kellett pucolni. Az idősebb emberek azt mondták, hogy ha jól kipucolják, pálinkát is lehet inni belőle. A mesterrel megcsináltuk a patkót, aztán a ló gazdájával feltettük. Mi forrón vasaltunk, vagyis rásütöttük a patkót a patára. De ha jól csinálja ezt az ember, akkor a lónak ez nem fáj. Aztán ráspollyal körbereszeltük a patát a patkó körül. A köröm nem lehetett nagyobb a patkónál, mert akkor felrepedt volna. Öt-hat év után felserdült a mester fia is, és már hárman dolgoztunk. Mi vasaltuk be a bérfás, lőcsös szekerek fakerekeit. És patkolnivaló is bőven akadt, hiszen 50 pár ló volt a kolhozban és mindet rendbe kellett szedni, ha behozták. A parádés kocsi (a kolhozelnök kocsija – a szerk.) lovait is hozzám hozták patkolni. Egy helyiségben volt akkor minden műhely. De a kovácsmesterség meghanyatlott a kolhozban. A közös épületet szétbontották, az új helyre pedig, ahol már mindenféle technika, gépek voltak, nem mentünk át. Már csak egy embert tartottak ott a lovak vasalása miatt, más munkásra nem volt szükség, mert minden egyéb munka gépekkel történt. A téglagyárban kezdtem el dolgozni. A mesterséggel viszont foglalkoztam még itthon is. Készítettem magamnak egy kis kohót, kerítettem szerszámokat is. Hoztak is lovat hozzám bevasalni, de helybe is hívtak még nemrég. Patkót viszont már nem készítek. Üllő kell hozzá és nagykalapács, ahhoz pedig olyan ember, aki még jól bírja emelgetni is a kalapácsot.

„Ahogy ő majd fújja…”

„Régimódi vagyok” – vallja magáról Szavla Krisztián, aki sok „régimódi” dologgal foglalkozik.

– A barátaim javasolták, hogy kezdjek el vőfélykedni, mivel tudok és szeretek is beszélni, ismerem a nótákat. Egy gejőci ismerősöm adott nekem pár verset, aki korábban vőfélykedett. Az a 6-7 vers nagyon régi, mert az az illető is a nagyapjától örökölte őket. A többit vőfély ismerősöktől gyűjtöttem össze. Ezek között nagy a különbség, mert a régi versek egyszerűbbek, rövidebbek, és inkább templomi a hangulatuk, az Istenhez fohászkodnak bennük, míg az újak viccesen vannak megfogalmazva. Tavaly szeptemberben vezettem az első lakodalmat. A barátnőm unokatestvére kért fel, amikor már tanulgattam a verseket, mivel nem talált olyan vőfélyt, aki két nyelven is beszél. Elvállaltam. Ketten vezettük, én az ukrán részt, de este 10-re már az egészet átadta nekem a másik vőfély. Az a lagzi jól sikerült, és a következő héten jött is a másik, szintén két nyelven. Egy év alatt összesen 8 lagzira hívtak, kettő kivételével mind kétnyelvű volt. Számomra teljesen ismeretlen emberek is felkértek. A lakodalmakon magyar verseket és ukrán köszöntőket mondok el. Nagy a különbség egy ukrán és egy magyar lagzi között. Az ukránoknál például nem úgy zajlik a kikérés, mert náluk a menyasszonyt ki kell vásárolni. Nálunk, amikor megérkezünk a mulatság színhelyére, a vőfély köszönti az ifjú párt. Az ukránoknál pedig van a „káráváj”, egy nagy, díszes kenyér, aminek a közepében egy edényben só van. A két édesanya tartja ezt a bejáratnál, és miután elmondtak egy-egy rövid köszöntőt, a párnak ki kell harapnia egy-egy darabot az új, közös életet jelképező kenyérből. Aki nagyobbat harap, az lesz a gazda a háznál. Aztán a kiharapott darabot belemártják a sóba, és minél több lesz rajta belőle, annál fűszeresebb, ízesebb lesz az életük. Az ukrán lagzin pedig, ha a vőfély nem beszél, nem mond köszöntőt, akkor a vendégek nem isznak, nem töltenek maguknak italt.

Egy a régi versek közül, a menyasszony lánytársaitól való búcsúzására: „Kedves barátaim, ifjú leánytársaim, akikkel töltöttem én a legszebb napjaim. Nem lészen már nékem köztetek maradásom, a nagygejőci utcán végigsétálásom. Mert biz a férjem házában lészen már lakásom, s ahogy ő majd fújja, úgy lesz az én táncolásom. Egy dologra kérem én csak a Jóistent, hogy leljétek meg ti is éltetek szerelmét, és éljetek vele örökké békében és boldogságban.”

Krisztiánnak nem ez az egyetlen mestersége, hobbija. Szereti zenével, képzőművészettel is kifejezni önmagát. Festményei többnyire a kárpátaljai iskola stílusát követik, plain air művek, szabadban, természetben készülnek. De szeret grafikákat készíteni, portrékat is rajzolni.

12 évesen egy évig Ivaskovics József, a Credo Együttes vezetője, zeneszerző mellett tanult gitározni, majd hallás után és könyvekből fejlesztette tovább ismereteit. Általában népzenét, nótákat és mulatóst játszik, gyűjti a régi gejőci dalokat, alkalmasint táncházban is muzsikál. Állandó zenésze és alapító tagja a nemrég alakult nagygejőci Liliom Tánccsoportnak. Tulajdonképpen minden iránt érdeklődik, ami a folklórhoz, néphagyományokhoz kötődik. Ő mesélt egy lánycsúfoló szokásról is, a kongatásról: a fiatal legények húshagyó kedd éjszakáján bejárták a falut, s az „Itt vagyon már húshagyó, megmaradt a vén tinó!” rigmussal „üdvözölték” a még hajadon lányokat.

Reméljük, a hasonló hóbortoknak és hobbiknak, no meg persze űzőiknek még sokáig lészen maradásuk a nagygejőci közösség tagjai között.

Akinek van kiegészítenivalója Nagygejőc múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta