Beregszászi megemlékezés az 1944 őszi deportálásokról

Rehabilitálni kell a meghurcoltakat!

2014. november 20., 06:20 , 723. szám

A polgári lakosság elleni katonai akció háborús bűn. 1944 őszén vidékünk magyarsága is háborús bűncselekmény áldozata lett, amikor fegyvertelen családapákat, férjeket, fiakat ragadott ki családjaik köréből a sztálini hatalom, és szenvedtette meg velük a „hideg poklot”. A deportálások 70. évfordulóján Kárpátalja-szerte megemlékeztek a tragédiáról, így november 18-án Beregszászban is fejet hajtottak azok emléke előtt, akiket egy végtelenül gonosz hatalom kínzott meg, pusztított el.

A megemlékezésre a Beregszászi Római Katolikus Egyházközség kezdeményezésére, a katolikus és a református gyületkezet, valamint a KMKSZ Beregszászi Alapszervezetének közös szervezésében került sor, mely szervezéshez és lebonyolításához csatlakozott a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium és a városi tanács is. A rendezvénysorozat a római katolikus szentegyházban celebrált misével és a vele egyidejűleg a református templomban megtartott istentisztelettel vette kezdetét. Az utóbbi helyszínen – Maksai Attila lelkipásztor felkérésére – a lelkipásztor prédikációja előtt Horkay Sámuel, a KMKSZ Beregszászi Alapszervezetének tiszteletbeli elnöke idézte fel az elhurcolásokat. „A kárpátaljai magyarság XX. századi történelmének legtragikusabb eseményei vették kezdetüket 1944. november 18-án” – indította beszédét a felszólaló. Felidézte a 18 és 50 év közötti beregszászi magyar férfiak november 18-i összegyűjtését, valamint a deportálás során és a sztálini lágerekben őket ért borzalmakat, a kegyetlen bánásmódot, mely több kárpátaljai magyar áldozatot követelt, mint a két világháború együttvéve. S a túlélők csak másfél-két év múlva térhettek haza szeretteikhez.

Maksai Attila Jeremiás próféta könyve alapján tartott prédikációjában párhuzamot vont a Babilonba elhurcolt zsidók és a hetven éve deportált magyarok között, majd az igehirdetés után a templom előcsarnokában megkoszorúzták a Gulag beregszászi református mártírjainak emléktábláját.

A rendezvénysorozat a Beregszászi 5. Sz. Középiskola falán elhelyezett emléktáblánál folytatódott, mely hirdeti, hogy 1944 novemberében ebben az épületben gyűjtötték össze a beregszászi és környékbeli magyar férfiakat, mielőtt elhurcolták volna őket a sztálini haláltáborokba. Riskó Márta, a KMKSZ Beregszászi Alapszervezetének elnökségi tagja üdvözölte a megjelenteket. Kolozsvári Anna, a Beregszászi Bethlen Gábor Gimnázium diákja előadta Füzesi Magda Kósa Anna balladája c. költeményét, majd Darcsi Karolina, a KMKSZ kommunikációs titkára lépett az egybegyűltek elé, idézve a deportálásokat átvészelt túlélők visszaemlékezéseit. Ezek között meghallgathattuk annak a nagypaládi lakosnak a vallomását, aki otthonról meleg nadrágban, meleg csizmában indult el, ám a szolyvai gyűjtőtáborban az őrök elkobozták a csizmáját, akárcsak sorstársai lábbelijeit, és mezítláb hajtották át őket a behavazott Kárpátokon. A Gulag egyik táborában pedig a szomjúságtól szenvedő rabok a felmosóvízből ittak, amit a láger egyik tisztviselője azzal intézett el, hogy legalább hamarabb meghalnak… Darcsi Karolina a megdöbbentő visszaemlékezések után kifejtette: különösen fontosnak tartja, hogy ennyi fiatal jött el a megemlékezésre, mert nem engedhetjük meg, hogy elenyésszen a sztálini táborok áldozatainak emléke. S ahogy az elhurcoltak meghozták a maguk áldozatát a magyarságért, úgy nekünk is mindent meg kell tennünk nemzetrészünk jelenéért és jövőjéért.

Az egybegyűltek ezt követően átvonultak a sztálini lágerek áldozatainak emlékművéhez, ahol előbb egy ismeretlen szerző verse hangzott el, hangot adva az elmúlt század határszabdalásainak és tömegsírjainak. A Himnusz eléneklése után pedig Babják Zoltán, Beregszász polgármestere emlékezett meg a mártírokról, akik a világtörténelem talán legelnyomóbb hatalmának az áldozatai lettek, s ma már csak négyen élnek a beregszászi túlélők közül. Majd kifejtette, bár már hetven év telt el a tragikus események óta, máig sem történt meg az elhurcoltak rehabilitációja, máig sem történt kártalanítás.

Horkay Sámuel beszéde elején felsorolta az idei esztendő kerek évfordulóit. Száz éve tört ki az I. világháború, 95 éve osztották fel a történelmi Magyarországot, 75 éve tért vissza Kárpátalja egésze Magyarországhoz, 70 éve értek véget vidékünkön a II. világháború harci eseményei és következett be a 18–50 év közötti magyar és német férfiak deportálása, 25 éve emlékezhetünk meg róluk nyíltan, s 15 éve áll a beregszászi mártíroknak adózó emlékmű. De miért következett be a tragédia? A felszólaló idézte a világtörténelem legnagyobb tömeggyilkosát, Joszif Sztálint, aki szerint a világnézet, az ideológiai meggyőződés változhat, de a félelem örök. Majd rátért arra, hogy Kárpátalja mindig is Közép-Európához tartozott, I. (Szent) István óta a keresztény kultúrkörhöz tartozott, melyben értéke van az adott szónak, az Istenbe vetett hitnek, a tisztességes életnek, a munka becsületének, a tudásnak. A szovjetrendszer viszont mindezt el akarta törölni, s ezért a deportálásokkal meg akarta törni a kárpátaljai magyarság gerincét, meg akarta félemlíteni közösségünket. Kezdetét vette a történelem leghazugabb, legaljasabb rendszere, ahol a tolvajra azt mondták: ügyes, ahol a magyar és nem magyar értelmiségiek nem tehették be a lábukat a templomokba, ahol a „fortélyos félelem” volt az úr, amikor mindig másat mondtunk, mint amit gondoltunk, és mindig azt kellett mondanunk, amit elvártak tőlünk. S Horkay Sámuel – a polgármester gondolatmenetét folytatva – kifejtette: máig sem történt meg az elhurcoltak rehabilitációja. Pedig a beregszászi emlékművön felsorolt 836 áldozat közül hányan haltak meg Szolyván, a deportálás közben, hányat dobtak ki az őket a Gulagra szállító vonatokból, s hányan vesztek oda a lágerekben, hányan nyugszanak jeltelen tömegsírokban, lemeztelenítve, mert a ruhákat is leszedték a holttestekről?... Bocsánatot kellene kérni az elhurcolásokért, és akkor éreznénk, hogy nem vagyunk másodrendű állampolgárok. Végezetül pedig a felszólaló reményének adott hangot, hogy vágyunk valóra válik.

A felszólalásokat követően Horkay Sámuel és Oroszi József, a Beregszászi Bethlen Gábor Gimnázium diákja megszólaltatta a lélekharangot, Molnár János plébános imát mondott a mártírokért, s Maksai Attila tolmácsolásában is meghallgathattunk egy, a rendezvényhez illő imát. Riskó Márta pedig kifejtette: nemcsak ezen az egy napon, hanem az év többi 364 napján is emlékeznünk kell mártírjainkra, s ha elmegyünk az emlékmű mellett, helyezzünk el máskor is koszorút, mécsest a talapzatán.

A rendezvényt – melyet még felemelőbbé tett a Rákóczi Szövetség Beregszászi Szervezete kórusának előadása – a koszorúk elhelyezése és a Szózat eléneklése zárta.

Lajos Mihály