Nem mi akartuk, de rajtunk csattant az ostor

Egy háború, mely „megszülte” Trianont

2014. augusztus 7., 07:00 , 708. szám

Száz évvel ezelőtt, 1914 július végén és augusztus elején küldettek el az érintett felekhez azok a hadüzenetek, melyek folytán kirobbant az I. világháború, véget vetve a „boldog békeidőknek”, közel 20 millió ember életének, elhamvasztva egy világot s benne a történelmi Magyarországot. Hazánk nem önálló félként, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia társországaként vett részt a háborúban. Magyarországnak nem volt saját hadügy-, külügy- és pénzügyminisztériuma, mindez az osztrákokkal közös intézményként működött, s nem Budapesten, hanem Bécsben székeltek… Nem mi robbantottuk ki a háborút, ám akkora büntetést róttak ránk a győztesek, mintha mi lettünk volna a felelősek mindkét oldal tengernyi szenvedéséért… A világháború kitörésének századik évfordulója kapcsán ismerkedjünk hát meg e katonai konfliktus kezdetével.

Nagyhatalmi érdekek, kölcsönös félelmek

Az 1870–1871-es porosz–francia háborúban Franciaország megsemmisítő vereséget szenvedett, s át kellett engednie az egységesült Németországnak két tartományát: Lotaringiát, valamint a vegyes népességű, német–francia lakosságú Elzászt. Mivel esélye sem volt arra, hogy egyedül visszaszerezheti elvesztett területeit, 1892-ben németellenes szövetségre lépett Oroszországgal. A pánszláv gondolat jegyében minden szláv népet magához vonzani akaró cári birodalommal szemben Németország és Ausztria–Magyarország már 1879-ben létrehozta a kettős szövetséget, majd három év múlva – Olaszországgal együtt – a hármas szövetséget, mely immár alapvetően Franciaország ellen irányult. Olaszországnak mind Franciaországgal, mind Ausztriával szemben voltak területi vitái, ám 1900-ra az olaszok rendezték a franciákkal való nézeteltéréseiket, s titokban a táborváltás útjára léptek. A Monarchia és a Német Császárság ezt követően stabil szövetséget kötött Bulgáriával és az Oszmán Birodalommal, mely okkal tartott a meleg tengerek felé tartó orosz terjeszkedéstől, melynek részét képezte a Boszporusz, Konstantinápoly és a Dardanellák megszerzésének igénye. Emellett Németország és Ausztria-Magyarország egy ingatag szövetséget is kötött Romániával, melynek agyaglábú voltát jelzi, hogy a románok 1916-ban végül is az antant oldalán léptek be a világháborúba. S bár az Ausztria–Magyarországgal szemben területi igényeket támasztó Szerbia formálisan nem volt Oroszország szövetségese, okkal számított a cári birodalom támogatására, hiszen a Monarchia általi legyőzetése esetén az oroszok megijedtek volna, hogy teljesen elveszítik balkáni befolyásukat. Ahogy aztán meg is ijedtek…

Az antant kialakulásában kulcsfontosságú esemény volt, hogy az 1890-es években II. Vilmos német császár intenzíven fejleszteni kezdte hadiflottáját, amivel azt kívánta elérni, hogy Anglia, a kor szuperhatalma ismerje el a világ vele egyenrangú vezető államának az akkor már Európa legerősebb gazdaságával rendelkező Németországot. Ám a német haditengerészet fejlesztésével épp az ellenkező hatást érték el: az alapvetően tengeri hatalomnak számító Nagy-Britannia komoly fenyegetésként fogta fel II. Vilmos flottafejlesztését. És félretéve az évszázados angol–francia ellentéteket, 1904-ben szövetségre lépett a franciákkal, majd három év múlva az oroszokkal is. A nagyhatalmak egymástól való kölcsönös félelmei mellett a területi viták, a gyarmatok és befolyási övezetek újrarendezésének igénye is növelte az ellentéteket, a szarajevói merénylet pedig lángra lobbantotta a világot.

Semmit sem meggondolva és semmit sem megfontolva…

Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után I. Ferenc József II. Vilmoshoz intézett levelében megállapította, hogy a szerbek megleckéztetése nélkül sohasem fognak elsimulni a Monarchia és Szerbia ellentétei. Ám várható volt, hogy Szerbia megtámadása magával vonja az orosz beavatkozást. Von Moltke, a német hadsereg vezérkari főnöke azonban kijelentette, hogy a helyzet most a legkedvezőbb a háborúhoz, mert Oroszország éppen abban az időben kezdte fejleszteni vasúti hálózatát, s a katonai vezető attól tartott, hogy ezáltal növekedni fog az orosz hadsereg mobilitási képessége, tehát azelőtt kell lépni, mielőtt az oroszok is gyorsabban mozgósíthatnák hadseregüket. „Most, vagy soha!” – jött a német válasz. I. Ferenc József pedig ezt követően közzétette népeihez intézett híres-hírhedt kiáltványát a háború megkezdéséről, „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam!” – jelentette ki… Július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának, amire Oroszország általános mozgósítással válaszolt. Németország jegyzékben követelte a mozgósítás leállítását, s miután az oroszok ezt visszautasították, augusztus 1-jén II. Vilmos hadat üzent a cári birodalomnak.

Franciaország – hogy visszaszerezze Elzászt és Lotaringiát, sőt német területeket is uralma alá vonjon a Rajna mentén – úgy érezte: ütött a Németországnak való visszavágás órája. De kivárta, hogy a visszavágástól félő németek tegyék meg az első lépést, hadd legyenek ők az „agresszorok”. A központi hatalmak stratégiája viszont éppen arra épült, hogy a német főerőkkel előbb gyorsan végeznek Franciaországgal, miközben keleten a Monarchia és kisebb német erők is fel tudják tartóztatni a lassabban mozgósított orosz seregeket. Majd a franciák legyőzése után a német hadsereg zöme is kelet felé fordul, és az osztrák–magyar csapatokkal együtt diadalt arat a cári birodalom fölött. Így augusztus 3-án a németek hadat üzentek Franciaországnak, hogy nyugaton mielőbb dűlőre vigyék a háborút. Ám hogy ne kelljen vesződniük a franciák által a német határ mentén kiépített erődökkel, Belgiumon át akarták lerohanni ellenfelüket. Ultimátumot intéztek a belga kormányhoz, hogy engedje át a német csapatokat, ám a belgák nemet mondtak, mire a németek átlépték a belga határt. Az angolok azonban már korábban leszögezték, hogy ha egy rivális európai nagyhatalom megszerezheti Antwerpent, a fontos belga kikötővárost, melyet egy Nagy-Britannia elleni invázió kiindulópontjaként alkalmazhat, akkor Anglia megelőző csapást mér az adott hatalomra, így augusztus 4-én a britek hadat üzentek a németeknek. Ugyanezen a napon Berlinbe is megérkezett a szerb hadüzenet. Egy napra rá a Monarchia kihirdette az Oroszországgal való hadiállapotot, Nagy-Britannia és Franciaország pedig augusztus 12-én hadat üzent Ausztria–Magyarországnak. A szembenálló felek valósággal belekergették egymást a világháborúba…

„Mire a falevelek lehullnak…”

Charles Tisseire korabeli francia parlamenti képviselő megállapítása szerint is gróf Tisza István magyar miniszterelnök volt az egyetlen vezető európai államférfi, aki komolyan szót emelt a háború ellen. S ugyanez a derék politikus később, a trianoni békeszerződés francia parlamenti ratifikációjakor keményen felszólalt a békediktátum ellen. Sajnos, hasztalan… Visszatérve Tiszához, ez a széles látókörű államférfi tudta, hogy Magyarországnak nem érdeke a háború, s a kardcsörtető osztrák politikusokkal ellentétben azzal is tisztában volt, hogy a Monarchia nem elég erős a háború megnyeréséhez. Már a mozgósítás is lassan haladt. Nyugaton már javában dúltak a harcok a németek és a belga-francia-angol erők között, amikor augusztus 12-én Potiorek táborszernagy vezetésével két osztrák–magyar hadsereg támadást indított Szerbia és a vele szövetséges Montenegró ellen, ám azok meglepő erővel ellenálltak, így a déli fronton nem ment olyan könnyen a Monarchia offenzívája, mint azt a hadvezetőség elképzelte. Potiorek szeptember derekán, majd november 1-jén is újra támadt, ám a kezdeti sikerek után újra és újra visszaszorították az osztrák–magyar csapatokat. A sikertelenséghez az is hozzájárult, hogy az egyik hadsereget át kellett dobni Galíciába, mivel az orosz mozgósítás gyorsabb volt, mint azt elképzelték. Bruszilov tábornok augusztus 18-án megindított támadása során az oroszok elfoglalták Lemberget, körülzárták a zömmel magyar őrség által hősiesen védett legerősebb galíciai erődítményt, Przemyslt, s a Kárpátokig szorították vissza a Monarchia csapatait. Az utóbbiak azonban lélegzetvételhez jutottak, miután Hindenburg német tábornok augusztus vége és szeptember dereka között szétverte a Kelet-Poroszországba benyomuló két orosz hadsereget, így a cári hadvezetőség csapatokat volt kénytelen átvezényelni a galíciai frontról Varsó közelébe, mely Lengyelország nagyobbik részével együtt akkor orosz birtok volt. A lengyel főváros közelében lezajlott ütközetekből az oroszok kerültek ki győztesen, s november elején már ismét nagy erővel lángoltak fel a kárpáti harcok. A cári erők több helyütt is átlépték a magyar határt, ám az osztrák-magyar csapatok – kemény védekező harcokkal – lefékezték az ellenség előrenyomulását, így a Kárpátokban egy időre állóháború alakult ki. Akárcsak a nyugati fronton, Franciaország területén, a németek szeptemberi Marne-i veresége után.

Przemysl 1915. március 22-én kapitulált, május 2-án azonban a német–osztrák–magyar csapatok a galíciai Gorlicénél áttörték az orosz frontot, mely megingott, s a cári seregek feladták Galíciát, Bukovinát, Litvániát, az Oroszországhoz tartozó lengyel területek nagy részét. Időközben viszont Olaszország hadat üzent a központi hatalmaknak, így a Monarchiának újabb frontot kellett nyitnia, ezúttal délnyugaton. 1915 őszén azonban Bulgária is hadba lépett, kelet felől megtámadta Szerbiát, így a központi hatalmaknak az év folyamán sikerült megszállniuk Szerbiát. 1916-ban viszont Románia is hadba lépett Ausztria–Magyarország ellen, román csapatok törtek be Erdélybe, s bár a Monarchia – német segítséggel – Bukaresttel együtt elfoglalta Románia nagy részét, az itt kialakult front is újabb erőket kötött le…

1918 tavaszára a központi hatalmak különbékére szorították a polgári forradalomba, majd bolsevik puccsba sodródott Oroszországot, ám már ez sem segített rajtuk. Az antant – a hosszú ideig semleges Egyesült Államok 1917-es hadba lépésével – olyan erőfölénybe került, melyet már nem sikerült ellensúlyozni. Megjegyezhetjük: Wilson amerikai elnök 1916-ban még béketervet készített a hadban álló felek számára, melyből számunkra az az érdekes, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát Ausztria, Csehország, Galícia, a szlovén, horvát és bosnyák területekből kialakított Jugoszlávia, Erdély és Magyarország államszövetségévé alakították volna át, szlovák és bánáti autonóm területekkel. Számunkra ennek elfogadása lényegesen jobb lett volna, mint Trianon. S egyéb béketervek is születtek 1916-ban a központi hatalmak, illetve az antant részéről. Sajnos, egyiket sem fogadták el… 1918 őszén a németek franciaországi és az osztrák–magyar csapatok olaszországi veresége, valamint a balkáni francia partraszállás és előrenyomulás már a véget jelentette…

1914 augusztusában II. Vilmos azt üzente katonáinak: „Mire a falevelek lehullnak, otthon lesztek szeretteitek között.” És 1918. november 11-én, Németország kapitulációja után, valóban lombhullás után ért véget a világháború. Csak közben négy év telt el. Az igazságtalan Versailles-i béke pedig elvetette a következő, a II. világháború magvát…

Lajos Mihály