Véres Volhínia, avagy a téboly természetrajza

2018. július 12., 21:44 , 912. szám

Az ukrán sovinisztáknak művészi érzékük van ahhoz, miként lehet a mostani, nacionalista vezetésű Ukrajna ellen hangolni az ország olyan eddigi barátait, mint Magyarország és Lengyelország. Az előbbivel az asszimilációs célzatú oktatási törvény miatt hűlt le az addigi jó magyar–ukrán kapcsolat. A lengyel–ukrán viszonyt pedig kuráréval bekent nyílhegyként mérgezi a II. világháború idején elkövetett volhíniai vérengzés, melyet mindeddig nem tudta teljes mértékben feldolgozni az ukrán vezetés, a tőle is jobbra álló szélsőségeseknek pedig meg sem fordul a fejükben, hogy elítéljék azt. Noha éppen ez a mészárlás – mely 75 évvel ezelőtt érte el a csúcspontját – mutatta meg az ukrán nacionalizmus leggonoszabb arcát…

Volhínia, az itt létrejött Volinyi Fejedelemség a Kijevi Rusz részállama volt, mely a Ruszt elsöprő XIII. századi mongol támadás idején az akkor igen erős Litván Nagyfejedelemség uralma alá húzódott, akárcsak a Rusz több más nyugati és déli részfejedelemsége is, hogy megmeneküljön a rettegett mongoloktól. Majd, miután 1385 és 1569 között létrejött a lengyel–litván perszonálunió, lengyel telepesek költöztek az unió eredményeként kialakult hatalmas állam keleti területeire, így Vol­híniába is, s leszármazottaik a XX. századot is megérték, miközben fejük – és a velük együtt élő beloruszok, illetve ukránok feje – fölött végigsöpörtek az egymás után sorjázó impériumváltások. 1772 és 1795 között ugyanis a lengyel–litván államot felosztotta maga között Poroszország, Ausztria és Oroszország, s a lengyelek csak 1918-ban szerezték vissza önállóságukat, miközben az ukránok hasztalan próbálták megteremteni saját államiságukat, igyekezetük ugyanis „hajótörést szenvedett” az újjászülető Lengyelország és a kialakuló Szovjet-Oroszország „szirtjein”. Az 1919–1921-es szovjet–lengyel háborút lezáró rigai béke pedig szentesítette a Nyugat-Belorusszia, Volhínia és Kelet-Galícia fölötti lengyel uralmat. (Megjegyzendő, hogy az említett területeken a belorusz, illetve az ukrán többség mellett jelentős lengyel kisebbség is élt.)

A II. világháború elején aztán Volhínia is „megismerkedett” a szovjet, majd a náci német megszállással, melyek ellen erőteljes partizánmozgalmak bontakoztak ki. A lengyel polgári ellenállás fegyveres szárnyát képező Honi Hadsereg harcosai, az 1942-ben létrejött, nacionalista Ukrán Felkelő Hadsereg (Ukrajinszka Povsztanszka Armija, vagyis: UPA) egységei, valamint a szovjet kommunista partizánok gyakorta csaptak össze a megszálló német csapatokkal, illetve egymással. Sőt… Mint Lagzi Gábor magyar történész rámutatott, az UPA 1942 decemberétől már a lengyel polgári lakosságot is támadni kezdte, 1943 áprilisától pedig rendszeresekké váltak a lengyel települések elleni rajtaütések.

Mint lapunk egyik korábbi számában már megírtuk, Kelet-Lengyelországban, a Hruieszówi járási Chochlówban 2016-ban, egy diófa kivágásakor egy ott elásott, röplapokkal teli tubus került elő a földből. A röplapok – melyek Dariusz Antoniaknak, a Lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete lublini osztályának az ügyésze szerint az UPA dokumentumai – többek között felsorolják a harcosok feladatait, s arra nézve is utasításokat adnak, miért kell könyörtelenül fellépni a lengyelek ellen, szükség esetén meggyilkolva a nőket és a gyermekeket is. Mert hát ők is „ellenségek”…

Lengyel történészek levéltári kutatásai szerint az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) és az UPA vezérei az 1943 februárjában véget ért, s katasztrofális német vereséggel zárult sztálingrádi csata után arra a következtetésre jutottak, hogy a Harmadik Birodalom elveszíti a világháborút, ám a Szovjetunió is kivérzik, így reális lehetőség nyílik az önálló ukrán állam létrehozására. A nacionalisták egy etnikailag „tiszta”, csak és kizárólag ukránok által lakott Ukrajnát akartak létrehozni, így más nemzetiségekre mint az ukrán nép „ellenségeire” tekintettek.

Az UPA tehát intenzíven támadni kezdte a volhíniai lengyel településeket, arra számítva, hogy elég lesz egy-két falu lakosságát lemészárolni, a többiek lakói elmenekülnek a területről. Ám nem így történt. A lengyelek önvédelmi osztagokat hoztak létre, mert – érthetően – ragaszkodtak az évszázadok óta felmenőik által lakott községeikhez, a földjeikhez, a házaikhoz, a templomaikhoz, az iskoláikhoz, a temetőikhez – a szülőföldjükhöz... Így az UPA vezetése a népirtás mellett döntött, bár voltak parancsnokok, akik nem helyeselték a genocídiumot.

A tömegmészárlások 1943 júliusában érték el a csúcspontjukat. Július 11-én, egy nyárközépi vasárnapon egyszerre kilencvenkilenc lengyel, illetve részben lengyelek lakta falut támadtak meg az ukrán nacionalista partizánok, akik pontos utasításokat kaptak arra vonatkozólag, hogy gyilkolják le a lengyel lakosságot, pusztítsák el a templomaikat, a temetőiket. Nyoma sem maradhatott annak, hogy ott lengyelek éltek.

Zömmel egyszerű gazdaemberek, asszonyok, öregek, gyermekek váltak az ukrán nacionalista téboly áldozataivá. Ám nagyon sok ukrán falusi lakos az üldözöttek mellé állt, elbújtatva a gyilkosok elől halálra szánt földijeiket. Elsősorban pedig a Honi Hadsereg harcosai igyekeztek menteni honfitársaikat, bár – és ez a történet magyar szála – az ellenállás dokumentumai szerint német szövetséges és itt állomásozó magyar honvédek is a lengyel polgári személyek védelmére keltek.

Lengyel történészek szerint az ukrán nacionalisták 110-130 ezer lengyel polgári személyt öltek meg, de rajtuk kívül zsidó, cseh és örmény civilek, illetve a hóhérokkal együttműködni nem akaró ukránok is a vérengzések áldozataivá váltak. 300-500 ezer lengyel pedig elmenekült a területről. Míg a Honi Hadsereg harcosai húszezer ártatlan ukránt öltek meg, amit az UPA gaztetteit – okkal – népirtásnak minősítő lengyel szejm-határozat szerint sem lehet elbagatellizálni. 

Az ukrán nacionalista partizánok volhíniai tömeggyilkosságai – 1943-as csúcspontjuk után – egészen 1944-ig folytatódtak, míg csak a szovjet hadsereg el nem foglalta a területet. De ez a téboly nemcsak Volhíniát érintette. A ma döntő részben Ukrajnához tartozó Kelet-Galíciában is ölte az UPA a lengyeleket. A legszörnyűbb vérengzésre 1944. június 26-án került sor, amikor az ukrán nacionalista partizánok a jelenlegi lengyel–ukrán határ lengyel oldalán fekvő kisváros, Lubycza Królewska közelében elfoglalták a Belzecből Lembergbe tartó személyvonatot, az ukrán, sőt a német utasokat is szabadon engedték, a lengyeleket azonban leszállították, majd a közeli erdőbe kísérték, ahol lemészárolták őket, a férfiak mellett az asszonyokat és a gyermekeket is. Amint a Honi Hadsereg értesült a szörnyűségről, tagjai a helyszínre siettek, az ellenállás egyik fényképésze, Tadeusz Zeleckowski pedig megdöbbentő felvételeken dokumentálta a gaztettet. Fotóin láthatunk áldozatot, akinek szétverték az arcát vagy levágták a kezét, az áldozatok kézfejének a levágása ugyanis az UPA kedvelt módszerei közé tartozott… És ezt az UPA-t a mai Ukrajnában hivatalosan is hősies szabadságharcos szervezetnek tartják, ahogy az átlagpolgárok közül is sokan. Pedig mi különbség volt a zsidó férfiakat, majd nőket és gyerekeket is tömegsírokba puskázó SS-einsatzgruppék és a lengyel férfiakat, asszonyokat, gyermekeket agyonlövő, megégető UPA-egységek között? – merülhet fel a kérdés…

A Szovjetunió aztán leszámolt az Ukrán Felkelő Hadsereggel, mivel az szovjetellenes is volt. A világháború lezárulása és az új államhatárok meghúzása után viszont Szovjet-Ukrajna és Szovjet-Belorusszia területéről szinte az összes lengyelt áttelepítették Lengyelországba, míg a lengyelországi ukránokat Ukrajnába költöztették. Így a volhíniai „etnikai probléma” „megoldódott”… A tébolyult vérengzés viszont ma is bizonyítja: míg a hazafiság – vagyis a patriotizmus – hőssé, addig a nacionalizmus szörnyeteggé teheti az embert.

Lajos Mihály