Miért a Fidesz és a KDNP

2018. március 10., 18:56, 894. szám

Nemsokára választások lesznek Magyarországon. Azok a határon túliak, akik rendelkeznek magyar állampolgársággal, részt vehetnek a parlamenti választásokon. Nemcsak részt vehetnek, de az önbecsülés és a tisztesség elvárja, hogy szavazzanak. Hallom úton-útfélen, az elsöprő többség készül leadni a voksát, ami rendben is van. Most ez olyan magától értetődő, természetes, de érdemes végiggondolni, hogy jutott el idáig a magyar társadalom, a nemzeti közösség.

A magyarul beszélő emberek nemzettudatát nem lehet elvonatkoztatni az első világháborút befejező, békeszerződésnek nevezett, valójában fegyverszüneti paktumtól: Trianon száz éve beárnyékolja, mérgezi és meghatározza a magyar nemzet lelkületét. A magyar politika a tragédiát úgy definiálta a huszadik században, hogy Magyarország elvesztette területének kétharmadát és lakosságának felét, mára a Fidesz–KDNP-nek köszönhetően ez a meghatározás úgy szól, hogy Magyarország elvesztette lakosságának felét, köztük több millió magyart és területének kétharmadát. Mondaná valaki, hát nem mindegy?, pedig a két mondatot egy világ választja el egymástól. Nem mindegy, hogy min van a hangsúly: a területen vagy az embereken. Mi a nagyobb veszteség: Nagy-Magyarország ködbe veszte vagy az elolvadt embermilliók? Nem mindegy, hogy Wass Alberttel sóhajtom: „Adjátok vissza a hegyeimet!”, vagy Németh Lászlóval sziszegem: „Mind ide tartoztok, egyikőtökről sem mondok le.” Wass Alberttel gondolkodni kényelmes, nem kell tenni semmit, csak könnyes szemmel nosztalgiázni Nagy-Magyarországról. Viszont Németh László mondatai nem sokkal a trianoni diktátum után íródtak, de az irredentizmus rózsaszín ködében alig vette észre valaki. Nem kellett senkinek a realitás és a nemzet­építő kitartó munka.

Az első világháború előtti tömeges kivándorlás és a két háború hatalmas emberveszteséget okozott a magyarságnak, majd a nemzetellenes kommunista rezsim ideológiája a szomszédi viszonyokban tovább gyorsította a magyarság asszimilációját a környező országokban. A rendszerváltás után Antall József ugyan kijelentette, hogy ő lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke, de ez csak kijelentés maradt, nem történt semmi, nem is történhetett, mert még a járomszeget sem távolították el a negyvenöt éves kommunista járomból, már a nemzetek fölötti pénzvilág adósságbéklyói gúzsba kötötték az országot, az eladósodott, kifosztott, külföld kegyelemkenyerén élő és kegyeit kereső állam nem tudott segíteni még magán sem, nemhogy a határon kívül élő nemzettársain. Csak egy példát mondok. A kilencvenes évek végén a KMKSZ vezetése a győri munkaügyi központtal egyeztetve munkavállalási engedélyt próbált kicsikarni a minisztériumban pár száz kárpátaljai magyarnak, de nem sikerült, a bürokraták a helyükön maradtak, a gazda, a magyar állam pedig sehol: a fék működött, a motor nem.

A magyarigazolvány volt az első cselekvő lépés a hivatalos magyar politika részéről a határon túl rekedt magyarok irányába Trianon óta, ami aztán az állampolgárság megadásával teljesedett ki. Aki a kilencven évi gyötrődés után megőrizte magyarságát, annak a magyar állam kiadta jussát, örökségét, amitől annak idején megfosztották nagyszüleit: visszakapta a magyar állampolgárságot.

Ha az embernek van valamije, az mindig vesződséggel jár. Azzal, hogy tulajdonrészünk lett a magyar államban, megjelent a gond is: el kell döntenünk, kire bízzuk az ország irányítását, vezetését, aki majd a javunkra sáfárkodik, védi és gyarapítja az országot, hogy majd unokáink is megkapják és örüljenek a magyar állampolgárságnak. Ha valaki úgy gondolja, hogy a gyarapodás gátja a szűk 93 ezer km2, annak ajánlom figyelmébe, hogy a világ tíz legerősebb, leggazdagabb állama között van Dél-Korea, melynek területe alig nagyobb Magyarországénál, csak nem termőföld, hanem többnyire szikla. No, de nézzük, kire lehet rábízni az ország vezetését. Szemlézzünk a magyar politikai pártok palettáján.

Három párt van Magyarországon, mely nyílt kártyákkal politizál: a Fodor Gábor vezette liberálisok, a Fidesz és a KDNP. A többieknek takargatnivalójuk van, nem azt mondják, amit gondolnak, sem a Jobbik, sem a balliberálisok.

A vegytiszta liberális párt ideológiája világos és egyértelmű, az egyén kiteljesedésének gátjait lebontaná, egyneműek házassága, szabad droghasználat, minél kisebb és gyengébb állam, minél hamarabb megszabadulni az olyan koloncoktól, mint vallás, haza, család, nemzet, a gazdaságot a multikra bízná, a piac önmagát szabályozza majd, a nemzetet migránsokkal feloldaná, a nemzetállamot megszüntetné, létrehozná az Európai Egyesült Államokat. Ez a mai liberális eszmevilág. A liberalizmus a maga fénykorában egy úri szabóság volt, ahol finom, angol szövetből varrtak elegáns felöltőket, amit szívesen magára öltött az európai elit, akár a politikai, akár a művészvilág, de még az arisztokrácia is. Ma már a neoliberális szabólegények, akik a kommunista kollégáiktól tanulták a szakmát, kemény műanyagokból fabrikálnak kényelmetlen, a társadalomra veszélyes konfekciót, ezt erőszakolják a népekre, nem törődve azzal, hogy a delikvens elnyomorodik. Aki nem hajlandó magára ölteni a szivárványszínű kényszerzubbonyt, az bunkó, kirekesztő, rasszista, náci. Ma a liberalizmus ott tart, ahol a kommunizmus a múlt század elején tartott. Egymásnak sem elég liberálisok, lásd az amerikai választásokat: számukra a demokrácia csak addig varázsige, amíg a választási eredmények nekik kedveznek. Nos, erre nem vevő a magyar nép. A liberális párt elfogadottsága százalékban nem is mérhető, annyira alacsony. A mi szempontunkból sem jöhet számításba.

A balliberális pártok az MSZP-től a DK-n át az alig mérhető kis pártokig abban különböznek egymástól, hogy melyik tudja ügyesebben eltakarni a társadalom által elutasított liberalizmusát a sokszor meggyalázott, kifakult balos lepellel. Itt a baloldaliság csak mítosz, nem lehet egyszerre szolgálni a nemzetközi pénzvilágot, a globalizmust és a szegény embereket is. Nekik is álmuk a magyarok nélküli Magyarország. Ezek nemhogy unokáink részére nem őriznék meg a magyar államot, de még a mi kezünkből is kitekernék a jussunkat.

Itt van aztán a Jobbik, amelyiknek működése iskolapéldája annak, hogy amikor a nemzettudat nem a realitás talajára támaszkodik, és nacionalista köd zavarja a tisztánlátást, milyen könnyen megvezethető a radikalizmusban hívő ember, a szemünk láttára csinálnak a párt vezetői jóakaratú magyar emberekből bohócot. Ezek hamar elhazardíroznák a mi javainkat.

Az immáron nyolcadik éve kormányzó Fidesz–KDNP koalíció megítélésében csak a száraz tényekre utalok. Lazított az államot gúzsba kötő államadósságon, a Nemzeti Bankot kivette a nemzetközi pénzvilág kezéből, százmilliárdokat spórolva a költségvetésnek. Egy húzással megemelte a nyugdíjasok és a fizetésből élők jövedelmét úgy, hogy lenyomta a villany és a gáz árát, csökkentve a külföldre kivitt profitot, megszüntette a nyomasztó munkanélküliséget, bevezette a közmunkát. A külpolitikában az ország súlyánál nagyobb szerepet vívott ki magának a kormány. És akkor nem beszéltem a számunkra oly fontos visszahonosításról.

Meggyőződésem,hogy a Fidesz jól kormányozza Magyarországot, de nem hibátlanul, és nem hiszem, hogy ne lennének dolgok, amelyeket jobban lehetne levezényelni, mint ahogy a Fidesz–KDNP csinálja. Erre lenne való az ellenzék: rámutatna a hibákra, ajánlana jobb megoldásokat. Sajnos, a magyar ellenzék olyan jónak tartja a Fidesz-kormányzást, hogy nem lát más lehetőséget a kritikára, mint a nemzetközi liberalizmus felkent papjainak mantráját: minden romokban hever, demokráciadeficit van, csorbul a jogállamiság, hiányoznak a fékek és ellensúlyok, korrupció van, lopnak, gazdagodnak, ha nem ők, a rokonaik, ha nem a rokonok, a szomszédaik vagy a hozzájuk közelállók, fényűzés itt és flancolás ott. Ha a gyűlölt politikusra nem tudják ráfogni, hogy pedofil, vagy hogy megölte az anyját, akkor ráfogják, hogy veri a feleségét. Ha a Nemzeti Bank elnökét a bankvezetés miatt nem kritizálhatják, mert a szemükre vetik az előző elnökök működését, akiknek segítségével kiszivattyúztak százmilliárdokat az országból, akkor kotorásznak a bankelnök feleségének a pénztárcájában. Ez ugyan nem kormányzáskritika, de jól lehet vele hülyíteni a népet, és egy réteg erre vevő is. Emlékezzünk Janukovics aranyozott vécéjére, el is kergették a megválasztott elnököt kilenc hónappal a mandátuma lejárta előtt. Mikor elment, 150 dollár volt az átlagnyugdíj Ukrajnában, most 80.

A Fidesz és a KMKSZ különlegesen jó viszonya valamikor a kilencvenes évek elején alakult olyanná, mint amilyen. Lehet, hogy része van ebben a nyári táborozásoknak is. Azt gondolom, ami a legelejétől közös a két szervezetben, azt úgy lehetne megfogalmazni, hogy semmi sallang, semmi látványos magyarkodás, viszont a nemzeti érdekek kőkemény szolgálata. A KMKSZ alapító elnöke, Fodó Sándor annak idején a lenini nemzetiségi politikára hivatkozva próbált kicsikarni előnyöket a kárpátaljai magyarság számára, pedig utálta a szovjetrendszert Leninnel együtt. Ezt a hagyományt folytatja a szervezet a mai napig. Ha a vereckei emlékművel szórakoznak az ukrán nacionalisták, bosszankodunk, aztán kijavítgatjuk, de ha az oktatásról van szó, elmegyünk a falig, és ehhez megkapjuk a magyar állam diplomáciai támogatását is, ami nélkül nem sokra mennénk.

Aztán itt van az Egán Ede vállalkozásfejlesztő támogatás. Örülünk neki, fiatal emberek százai ügyködnek, pályáznak, tervezgetnek, az idősebb KMKSZ-aktivisták viszont bosszankodnak, és a maguk szemszögéből igazuk is van, mert sokukkal nemhogy nem találkoztak a magyar rendezvényeken, de tudják róluk, hogy annak idején ukrán pártokat is támogattak szavazataikkal. Néhányuknak most jutott eszébe, hogy ő magyar, és már beszéli is a magyart: kicsit szokatlan neki, de belejön. Most akkor káromkodjunk vagy örüljünk? Azt ajánlom, vegyük tudomásul és fogadjuk el, hogy nemzeti érdek ezeknek az embereknek a sikere és a magyar nemzetbe való integrálása. Viszont a mi feladatunk felvilágosítani őket és mindenkit, hogy akinek van magyar állampolgársága, annak van felelőssége is a magyar állammal és önmagával szemben.

El kell menni, részt kell venni a választásokon, és leadni a voksot arra a pártra, amelyik meggyőződésünk szerint jól sáfárkodik majd azzal az országgal, amelyik ma már újra a mienk is.

Milován Sándor