Ady Endre: El a faluból

2018. február 7., 08:35 , 890. szám

A kis harang a régi,

Mely belezúg a csöndbe,

A szürkeség a régi,

Fölévirít a tavasz.

 

Minden, minden a régi,

De én hol élek, járok?

Nem voltam ilyen messze,

Nem voltam soha, soha.

 

Belehalok, ha mondják,

Hogy én itt szálltam útra,

Megtagadom a csókot,

Amely útra indított.

 

Én a bolondos zajnak,

Én a cifra városnak

Vagyok a kóbor lelke,

Ne gyalázz meg hát, falu.

 

Óh, kapj fel innen, Város,

Ragadj el innen, Város:

Kik messze kiröpültek,

Sohse térjenek haza.

 

 

Ennek a versnek igazi súlyt és értelmet a személyessége tud kölcsönözni. Ha úgy olvassuk, hogy a benne megszólaló hangot, gondolatokat megfeleltetjük a szerző életének. Annál inkább, hogy tudható, Ady rettentően vágyott a nyüzsgésbe, az éjszakai mulatozásokkal együtt járó nagyvárosi életvitelre. És azt is tudjuk, hogy aki nagyon akar valamit, azt bizony el szokta éri.

Nos, Ady is elérte, amire vágyott. Érmindszent, Nagykároly és Zilah után még Debrecen is kicsinek, mértéktartónak bizonyult számára. Debrecent „a maradandóság városának” nevezi, hogy aztán Nagyvárad következzen, és végre úgy érezze: ez az, amire vágyott. Itt Ady megkapta a színház, a kávéházak világát, az „éjszakát”, a mulatozást, a hangosan zajló életet, de vele együtt „Mihályi Rozália csókját” is, ami után betegséggel küszködve éli az életét.

Költőnk így jut el élete legpompásabb helyére, Párizsba, a fény városába, a csillogásba, valami olyasmibe, amit a magyar falu nem tudott megadni neki. De vajon ez lehetett a célja? Mert utána visszatér Budapestre, és hónapos szobákban tölti életét. Majd ezt is megelégeli és megházasodik. Viszont nem képes megállapodni. Szerető felesége mellett sem találja helyét. Mire vágyott folyton? Biztos, hogy a „Várost” vágyta szerzőnk, a zajos és fénylő életformát, és nem a belső nyugtalansága hajtotta egyre? Lehet, hogy a falu ugyanolyan boldogságot tartogatott számára, mint a „Város”, csak nem vette észre? Ki tudja! Annyi bizonyos, hogy e nyugtalanság nélkül költészetünk ma sokkal szegényebb lenne…

Penckófer János