Babits Mihály: Édes az otthon
Mikor a szőlő leve buggyan
barnul a fanyar berkenye,
kalászt szentel a dűlő útján
az Egyház, az Isten menye,
nap arany sávot vet a falra
s a vidám iskolásfiúk
táskafület lóbáló raja
a tanteremből rétre fut:
édes az otthon.
Mikor a zsaluk leeresztve,
mert félhomály kell, nem üveg,
Lord hűs kövön, nyelvet eresztve
hempereg és áll a légysüveg;
keresztútnál, hol tócsa poccsant
máskor, most por füstölög eléd:
izzadtan áll meg s levest loccsant
az ebédet vivő cseléd:
édes az otthon.
Mikor a nappal megint enyhe,
mikor az ember újra víg,
mikor csupán a beteg renyhe,
amikor a diót verik,
mikor szellőztetik a pincét
s a gazda a tanyán időz:
őrizni a hegyeknek kincsét
fényes fokossal jár a csősz:
édes az otthon.
S mikor a kályha tüze pattog,
mikor a szoba jó meleg,
halkan a régi óra kattog
s jégcsapot olvaszt a gyerek:
benn nyájas körtől víg az asztal
s a meghitt lámpa gyúl korán,
bár új hó ablaknál marasztal
merengni lepkezáporán:
édes az otthon.
Egy szép és bölcs Babits Mihály-költeménnyel állunk szemben, melynek mind a négy versszaka ezzel ér véget: „édes az otthon”. És mivel a vers címe szintén ez a három szó, aligha tévedünk, ha úgy gondoljuk, központi eleme és „mondanivalója” ez a megállapítás.
Szép a költemény, mert gondolatvezetése tiszta. Mert szabályozottság és rímcsengés segíti az előrehaladást, a felvillanó életképek közben pedig feltűnik, hogy a négy versszak valójában négy évszakot ír le. Ám ekkor fölmerül egy kérdés: az „édes otthon” érzése egész esztendőben képes felébredni bennünk?
Nos, a költemény bölcs fogalmazás is egyben: ezt bizony nekünk kell eldöntenünk. Hogy csakis akkor tűnik-e fel, ha tavasszal vidám iskolások „táskafület lóbáló raja a tanteremből” kipörög a rétre, mikor nyáron a „zsaluk leeresztve”, ősszel „verik a diót”, télen pedig „meghitt lámpa gyúl korán”, vagy egyéb esetekben is. Mindenesetre nem árt, ha eszünkbe jut, hogy ez az érzés olyan, mint a boldogság: hirtelen bukkan elő, egy konkrét helyzetben, de természete nem kötődik semmihez, sem tavaszhoz, sem nyárhoz, sem őszhöz, sem télhez. Még a saját, „édes” otthonunkhoz sem…
Penckófer János