Egy 13 éves kárpátaljai iskolás gondolatai az oktatási törvény kapcsán

Olvasói levél

2017. október 14., 18:08 , 874. szám

„Úgy éljünk itt, hogy ne sértsünk senkit, de minket se sérthessen senki” – ezzel a Fodó Sándortól származó gondolattal fogalmazta meg a Derceni Középiskola magyartanára nemrégiben a házi feladat témáját. Az alábbiakban az egyik 8. osztályos kislány fogalmazványát olvashatják, melyre az említett tanárnő hívta fel a figyelmünket. Nem fűzünk hozzá kommentárt, csak annyit: érdemesnek találtuk a közlésre, mert azt tükrözi, hogy a mai gyerekek nagyon is értik, mit akar művelni velük-velünk a nagypolitika…

Évtizedekkel ezelőtt sohasem gondoltam volna azt, hogy egyszer meg akarnak fosztani attól, aki vagyok. Egészen addig, amíg el nem jött az a bizonyos nap: 2017. szeptember 4….

Ez meg mi?! „Betiltják Ukrajnában az anyanyelven való tanulást!”, „Abbahagyják Kárpátalján a magyar nyelvű könyvek nyomtatását!” Ugye ez csak vicc?! Biztosan nem igaz, már rengetegszer írtak ilyeneket, biztos csak valami átverés.

2017. szeptember 5.

– Jó estét kívánok önöknek, Kardacsi Gabriella vagyok, ez itt a Tények. Külföldi híreink: Betiltják Ukrajnában az anyanyelven való tanulást. Veszélyben van a magyarok megmaradása Kárpátalján. – Lejjebb halkítom a tv-t. Akkor tényleg igaz? Akkor így most mi lesz?

2017. szeptember 6.

– De most tényleg, mit képzelnek magukról, miből gondolják azt, hogy jogukban áll ezt megtenniük velünk? Azokkal, akik már a honfoglalás óta, 1000 éve itt vagyunk! Trianon óta nem volt ekkora elnyomás a kisebbségekkel szemben, 1920 óta!

– Bogi…

– Jajjj, lányok, itt most nemcsak arról van szó, hanem, mit gondoltok, hogyan fogunk mi egyáltalán tanulni? Amikor egy mukkot sem fogunk érteni abból, amit nekünk a tanár mond. Azt mondják, ezzel az országot próbálják egyesíteni, de csak még jobban szétszakítják. Tudjátok, ez az én véleményem, és szerintem még sokaknak másoknak is.

– Jól van, Bogi, de mégis mit tehetnénk, mi ehhez kevesen vagyunk, és nemcsak rólunk, magyarokról van szó, hanem a többi kisebbségről is.

– Lehet, hogy kevesen vagyunk, de inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl, ahogy Dobó is mondta, ha értitek, mire gondolok.

… Igen, ezt történt évtizedekkel ezelőtt, de már vége. Végül is a törvény nem lépett életbe, és a dolgok gyorsan feledésbe merültek.

2062. május 12.

És most itt vagyok és… (Kopogás.)

– Igen, tessék!

– Elnök asszony, elnézést, ha megzavarom valamiben, de 30 percen belül kezdődik a parlamenti ülés.

– Rendben, köszönöm, hogy emlékeztetett.

Hol is tartottam?... Ó, hát persze, most pedig, így az én kis történetem végén fontos azt megjegyezni, hogy saját nyelvemen lehettem az, aki vagyok, és nem pedig másokén.

Egy kárpátaljai tanuló