Tornai József: Megáldottan és átkozottan

Ötven verseskönyvet írtam

harmadszáz esztendő alatt:

dobogott a bujaság véknyomban,

az táncoltatta tollamat.

Miért nem hagytam abba régen

ezt a vak mulatozást,

miért nem győzött le ős-ellenségem,

a kételkedés, az ellen-látomás,

hogy a tökéletest úgysem tudom elérni,

és elhallgat leginkább, aki bölcs?

De mindig lesett rám legalább egy résnyi

csönd, hol nem maradt soha több

a választásra, mint én vagy én,

akiről azt hittem, hogy ismerem,

pedig ugyanaz a szörny-ültette vetemény

voltam, mint más emberi förtelem,

halhatatlanság és tisztaság: egész

voltomban átitatva az ének

dörömbölésével, nem az eltemettetés

igazságával. És jöttek a kísértések

két emberöltő háborúin is át.

S ahol nem kapáltam és ültettem,

ott is kibújt titkaival újszirmú virág,

hiába sírtam megfélelmedetten.

Nagy költők sírján nyíltam ki én,

és Sándorok, Lászlók, Ferencek között,

ugyanolyan sóvárgással csíra-sorsom kezdetén,

mint most, mikor már az öregség zörög

minden levelével a tudatom alatt,

és nem tudom, milyen messzire jutottam

elhagyva annyi telet és nyarat

megáldottan és átkozottan.

Tornai József – a kortárs magyar költészet kimagasló alakja – zavarba ejtő költeményét olvashatjuk itt, hiszen a Megáldottan és átkozottan úgy tűnik föl, mintha összefoglalása lenne a szerző egész eddigi munkásságának.

Ráadásul ez az életút egy mesésen gazdag pályának látszik, hisz már a legelső két sorban ez áll: „ötven verseskönyvet írtam / harmadszáz esztendő alatt”. És az olvasónak nincs oka, hogy ezt füllentésnek tekintse, amolyan „versbeli valóságnak”. Különösen, ha ismerjük a szerző műveit, a kortárs magyar irodalomban betöltött eddigi szerepét, aktivitását, költői hitvallását, barátait. Mikor azt írja például, hogy „nagy költők sírján nyíltam ki én, / és Sándorok, Lászlók, Ferencek között”, akkor óhatatlanul jutnak eszünkbe a huszadik század derekán és később távozó, ma már klasszikusnak számító nagy elődök, illetve az 1927-ben született Tornai József kortársai. Mások mellett például Csoóri Sándor (1930), Nagy László (1925), Juhász Ferenc (1928).

És ez még akkor is igaz, ha a mű természetesen nem feleltethető meg teljes egészében valamiféle önéletrajznak. A Megáldottan és átkozottan elsősorban költészet. Így olvassuk a benne megszólaló személynek azt az igazát is, miszerint „bujaság dobogott a véknyában”, „az táncoltatta tollát”, miközben ötven kötetnyi verset írt…

Penckófer János