Babits Mihály: Egy szomorú vers

melyben a költő azon panaszkodik,

hogy nincsen barátja.

Nekem nem volt barátom,

tőlem mindenki fut,

társaim elkerültek,

mint idegen fiút,

idegent, megvetettet,

ki mindig mostoha,

kit senki sem szerethet,

nem is szeret soha.

Magányosnak születtem,

baráttalan vagyok,

így lettem, ami lettem,

mindentől elhagyott,

mindig a szenvedésre

vitézül vívni kész:

magányosság vitéze,

magam ellen vitéz,

barangoló borongó,

ki bamba bún borong,

borzongó bús bolyongó,

baráttalan bolond.

Nekem nem volt barátom,

nem is lehet soha,

örökre már belátom,

maradtam mostoha,

nincs szem, amely szememben

a lelket lelje meg,

szív, mely setét szívemben

lakozni nem remeg,

lelkekkel lelkesülni

lelkem hiába vágy,

lelkeknek egyesülni

nincsen menyasszonyágy.

A kortárs költészet szemlélése mellett sokszor már-már üdítő elővenni klasszikusainkat, és szembesülni azzal a rendkívüli fegyelmű megformáltsággal, melyről Babits Mihály itt olvasható ismert költeménye is tudósít. Mert a fegyelem, a megformáltság pontossága, a rím és ritmus hibátlanságára való törekvés egyáltalán nem jelent görcsösséget. Ezt kiválóan tudja igazolni az Egy szomorú vers.

Már az első pár sor hangulata megfogja az olvasót, hisz csaknem az élőbeszéd természetességét követve haladunk sorról sorra. Valójában nem is tűnik föl a szabályozottság. Sokkal izgalmasabb és szinte sajátunk a gondolatok sorjázása, az örök emberi probléma. Mert ki nem érez a XXI. század második évtizedében is ahhoz hasonlóan, hogy tudniillik az ember „mostoha”, „baráttalan”, „magányos”. Ugyanis lehet, hogy számos ismerősünk, munkatársunk van, de van-e igazi barátunk, ez a gond.

A probléma időszerűségét nem lehet tehát megkérdőjelezni. Legfeljebb a mű közepén található betűrímet, az alliterációt találjuk túlzottnak. Konkrétan azt, hogy „bún borong, borzongó bús bolyongó, baráttalan bolond”. Mert egyébként magához az alliterációhoz kapcsolódó szépérzetünk ősi ismérvünk. Már a Halotti beszédben is alkalmazták eleink. Például onnan való az egyik legelső fennmaradt betűrímünk, a „halálnak halálával halsz”…

Penckófer János