Zelk Zoltán: Micsoda madár!

Jaj, a szelek drótsövénye

szét ne szedje már,

földet érjen, megpihenjen

ez a zöld madár.

Előbb ágra száll,

aztán gyöpre száll,

zöld erdőben, zöld mezőben

sétál a madár.

Micsoda madár! Micsoda madár!

Kék a lába, zöld a szárnya,

tűhegyen megáll.

Idegen a táj,

tovább menne már,

véres még a bóbitája,

tolla csupa sár.

Ne menj el, madár,

kilobban a nyár,

sárga pernye hull a fákról,

füstöl a határ.

Nem megy a madár,

marad a madár,

sűrű eső lesz a rácsa,

ketrece a táj.

Holnap őszre vál,

aztán télre jár,

fehér fák közt, hómezőben

sétál a madár.

Micsoda madár! Micsoda madár!

Kék a lába, zöld a szárnya,

dér gyöngyén megáll.

Zelk Zoltán szépséges költeménye kétségkívül kapcsolatban áll egyik, ugyancsak gyönyörűséges népdalunkkal. „Zöld erdőben, sík mezőben sétál egy madár, / kék a lába, zöld a szárnya, jaj, be gyöngyen jár. / Híva engem útitársnak, el is megyek már, / nincs Erdélyben olyan leány, ki megtartson már. / Jaj, ha elmégy, megyek én is, / hogy ne szánnám galambomat hívségéért is, / mikor immár halálfia rám nevet mégis”.

Csak amíg e sorokból elsősorban egy szívszorító emberi kapcsolat olvasható ki, addig a Zelk Zoltán-versben inkább egy valamiféle tragikus megérkezést, és félig-meddig megtelepedést lehet érzékelni. Hogy miből adódik a tragikusság? Egy ellentétből. „A szelek drótsövényét” megúszva sikeresen földre szálló csodálatos „madár”, és az őt magába záró „idegen táj”, „füstölő határ” ellentétéből.

Nem állítható, hogy szerzőnk hűségről beszél, vagy vendégmarasztaló tájról. A „sűrű eső lesz a rácsa, ketrece a táj” kifejezés inkább bekebelezésre, rabságra utal. A nyárból őszbe, majd pedig télbe fordulás pedig feltételezi, hogy tavasszal érkezett e különös „madár”. Ezért válik tragikussá az utolsó kép is, mely szerint „fehér fák közt, hómezőben” sétál a tünemény, és ezért kelt szorongató érzést az amúgy szintén lenyűgöző kép, hogy e madár egyszer csak „dér gyöngyén megáll”…

Penckófer János