Kosztolányi Dezső: Kip-kop köveznek
Kip-kop, köveznek.
Itt van a tavasz.
Hajnalban száz kalapács zaja ébreszt.
És hallgatom ágyamból a zenés neszt.
Mily csiklandó és édes és ravasz.
Tavasz, tavasz. Az utcánkat javítják.
Mostan fölajzzuk a csigát, parittyát.
Tavasz. Libeg az udvarunk egén fönt
a sárga, kék és rózsaszínű léggömb.
Kip-kop, zene az élet, muzsika,
láng ég a fákon, a bokor zöld oltár.
Mostan miséznek a kis madarak,
és a szobákban is ezer titok vár.
Dal zeng, ha megütöm a képet, asztalt,
zenél az élet, a cipőm, az aszfalt.
Most, mint a léggömb, szállani szeretnék.
Mily csiklandó és édes és ravasz
a zöldbe bújni s enni a cseresznyét.
Cseresznyepiros, zöldarany tavasz.
A Kip-kop köveznek című Kosztolányi Dezső-vers egész felépítettsége, szavainak megválasztottsága sugallja a tavasz titkát és ritmusát, azt a semmi mással föl nem cserélhető érzést, hogy egyszer csak minden feléled. Tavasszal ezt lehet érezni földön-égen, mindenütt. Ezt foglalják magukba a tavasz neszei, a sejtelmes hangok fel-felpattanásai. Ezt az érzést mutatják a színek, és ezt a megfoghatatlan emelkedettséget hordozza a szél.
Mert titok és ritmus és zene a tavasz. Mert létezik örök és igaz, és mindent felülmúló élet. A gyors, pattogó zajokkal együtt adja hírül a tavasz, hogy nincsenek határok. Hogy is lennének, ha minden mindenütt megelevenedik, hogyha egy csapásra hírt kíván adni magáról mindaz, ami élet. Még a munkavágy is ebben a titok-csodában éled újjá. Mert ilyenkor bódító a föld illatát újra beszippantani, a szerszámokat újra kézbe fogni, nagyot sóhajtani: ami ilyen megfoghatatlan, azt mi tudná legyőzni?
És a költő szerint ravasz is a tavasz. Talán a „csiklandósságától”? A zeneiségétől? Ki tudja? Mindenesetre ilyenkor a „kip-kop” is muzsikaszó, és „láng ég a fákon”, miközben „zöld oltár a bokor”. Ilyenkor még a benti világ, a szobák megszokottsága is „ezer titokká” alakul át.
A tavasz a legszebb érzéki költemény, amit valaha írtak. Meg sem kell nevezni, úgy is tudjuk, ki a szerzője…
Penckófer János
