Komjáthy Jenő: A magányos ivó

2015. november 18., 09:22 , 775. szám

A csöndes éjben egymagam

Titokban itten iddogálok,

A csillagraj távolban van,

Nincs ellen itt, se jó barátok.

 

Máskor szeret a képzelet

A csillagégben messze járni,

Szorítom most a serleget,

Még egyszer el találna szállni.

 

A szétsugárzó gyertyafény,

Kedvem telik már jobban ebben,

Így legalább szemlélem én

Árnyékomat a falra vetve.

 

Árnyékom! Jer, koccints velem!

Föl cimborám, te létlen alak!

Nos, idd ki, hát, édes felem,

Fenékig az árnyékpoharat!

 

Villogni látva serleged,

És tompa fényben úszni nedvét,

Nagyobb gyönyörrel élvezek,

Jobban esik ez eleven lét.

 

A görög is, az egyszeri

Átélte újfent mind a kéjet,

Hádészba megjelent neki,

Ő maga árnyék, árnya élet.

 

 

Komjáthy Jenőt általában Reviczky Gyulával szokás emlegetni, hisz kettőjük költészete együtt jelenti az átmenetet – ahogy mondani szokták: a hidat – Vajda János és Ady Endre között. Nem bonyolítva túlságosan az 1848/49-es szabadságharc utáni korszakot, pontosabban a 20. századot közvetlenül megelőző két évtizedet, úgy is lehet mondani, hogy Ady Endre feltűnése előtt Komjáthy és Reviczky jelenti a modernség kezdetét, de úgy, hogy e kezdetben náluk jelentősebb szerzőnek Vajda Jánost tekinti a magyar irodalomtörténet-írás.

Amikor viszont A magányos ivó című Komjáthy Jenő-verssel megismerkedünk, egyáltalán nem besorolási lehetőségek jutnak eszünkbe. A magányos ivó értékét kinek-kinek a saját olvasata adja meg – ma is.

Például azonnal feltűnik, milyen erőteljesen tud megjelenni a magányos ivó személye. Ebben nyilván közrejátszik az egyes szám első személyű megszólalás, az én hangsúlyos jelenléte, de figyelmünk ezen is átsiklik. Sokkal izgalmasabb az a helyzet, melyet a valós léttel, illetve az árnyékvilággal kapcsolatban jelenít meg Komjáthy Jenő. Az egész költemény a valóságos élet és a nemlét szembeállítására épül. És igazat tudunk adni ennek a felismerésnek. Az élet színpompája talán nem a lefokozottsággal, szürkeséggel szemben tűnik föl a leghatékonyabban? Dehogynem. Mindig a nemlét juttatja eszünkbe, milyen csodában van részünk minden egyes pillanatban – amíg élünk…

Penckófer János