Koronavárosok találkozója – immár hetedszer
Egység a szétszakítottságban
Károly Róbert királyunk 1329-ben koronavárosi rangra emelt öt, a középkorban elsősorban a só kitermelésével és kereskedelmével foglalkozó Máramaros vármegyei települést: Husztot, Visket, Técsőt, Hosszúmezőt és Máramarosszigetet. S bár az 1920-as trianoni, majd az 1947-es párizsi béke „eredményeként” jelenleg államhatár választja el egymástól a településeket (Máramarossziget és Hosszúmező ma Romániához, a többi Ukrajnához tartozik), a Viski Falusi „Zöld” Turizmus Szervezete immár 2009 óta minden évben megrendezi találkozójukat a történelmére, magyarságára és polgári öntudatára büszke Visken, hogy őrizze közös történelmük emlékét és együvé tartozásuk érzését.
A rendezvény – a hagyományoknak megfelelően a református templomban megtartott ünnepi istentisztelettel vette kezdetét, melyen Jenei Károly helybeli református lelkész hirdetett igét a Zsoltárok könyve, konkrétan a 97. zsoltár alapján, mely gazdag költői képekben mutatja be, miként uralkodik Isten az egész Földön mint a teremtett világ és a történelem ura. Majd kifejtette: tudja, hogy nehézségek vannak, hogy háború dúl, hogy családok hullnak szét, hogy könnyebb beállni a kialakuló önző világ képviselőinek sorába, mint Isten és a keresztyén hit mellett megmaradni, hogy sűrű felhő takarja be az eget, mely nem engedi át a fény erejét. De azt is tudja: most is reménykedni kell Istenben, ahogy a zsoltáríró is reménykedett Istenben, mert a közelében maradt, mert elszakíthatatlan kapcsolata volt az Éggel. A tiszteletes idézte József Attila Tél c. versét, melyben a költő leírta: „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni… hogy fölengednének az emberek!” De mint a lelkipásztor leszögezte: azt a tüzet valaki – az Isten – már megrakta, hogy felengedjenek az emberek. Van melengető tűz, s mi is átmelegedhetünk, mert Isten dicsősége megjelent a Krisztusban…
Az istentisztelet után, a templomerőd kopjafákkal ékes bejáratánál ifj. Ötvös Sándor a Viski Falusi „Zöld” Turizmus Szervezetének képviseletében köszöntötte a megjelenteket, köztük Bacskai József ungvári magyar főkonzult. Felidézte, hogy a közénk ékelődött államhatár miatt milyen nehéz is volt először megszervezni a máramarosi koronavárosok találkozóját. De fontos, hogy évről évre megszervezzék a rendezvényt, hiszen itt találkozhatnak az évszázadokig szerves egységet alkotó települések képviselői, elmélyítve együttműködésüket, s találkozóikból erőt merítenek. Végezetül pedig megköszönte Hidvégi-Üstös Pál magyarországi és Takár Károly (Katyó) aknaszlatinai extrémsportolóknak, hogy 500 km-t futottak Váctól Viskig, ezzel is felhívva a figyelmet Kárpátaljára és arra, hogy a magyarországiak, köztük az anyaországi turisták is, nyugodtan jöhetnek vidékünkre, hisz’ itt csend és nyugalom uralkodik.
Hidvégi-Üstös Pál elmondta: Lovas Ilonával, a Panoráma Világklub kárpátaljai szervezetének vezetőjével együtt tervbe vették, hogy szeptemberben nemzetközi futóversenyt szerveznek a Fekete-Tisza forrásvidékén. Míg Takár Károly kifejtette: a magyar nemzet s most már Visk „napszámosának” is tartja magát, a nagy Magyarországot kívánja szolgálni.
Dr. Torzsa István beregszászi magyar konzul felidézte a múltat, azt, hogy honfoglaló őseink biztos hazát alapítani költöztek be a Kárpátok által övezett medencébe, de azóta hányszor dúlták ellenséges seregek ezt a földet… S mit hoz a jövőnk? – tette fel a költői kérdést. Majd rátért a nehéz helyzetben lévő kárpátaljai magyarság megsegítését célzó nemzeti összefogásra, melybe a magyar kormány mellett bekapcsolódtak az egyházak, az önkormányzatok, a társadalmi szervezetek, sőt magánszemélyek is, és a Magyar Állami Népi Együttes ugyancsak ebből a célból utazott most el ide, Kárpátaljára. Kitért a nemzeti összetartozás napjára, melyet a közelmúltban méltattunk, s megfogalmazta kívánságát: váljon minél egyszerűbbé a határátkelés Magyarország és Ukrajna között, s a magyar–ukrán határ a jövőben legyen éppúgy szimbolikus, mint amilyen most Magyarország és Ausztria államhatára…
Várkula Tibor hosszúmezei alpolgármester felhívta a figyelmet a máramarosi koronavárosok találkozójának fontosságára. László Károly técsői református lelkész arról szólt, hogy amikor ezek a települések 1329-ben megkapták kitüntető rangjukat, egyúttal feladatot és küldetést is kaptak, megőrizni ezt a földet, s Isten adott hozzá erőt, hogy feladatuknak, küldetésüknek eleget is tegyenek. Most pedig nagyon kell a jövőt illető remény, örökségünk megőrzése és továbbadása, s nagyon fontos, hogy az egy és oszthatatlan magyar nemzet ne fogyatkozó, hanem épülő nemzet legyen. Kvascsuk András viski plébános atya méltatta a viskiek polgári öntudatát, hogy ma is elevenen él bennük a koronavárosi múlt hagyománya, s érzik: ők e múlt örökösei. Majd szólt a nemzetünket egybekovácsoló történelmi eseményekről, mint amilyen a nándorfehérvári diadal volt, illetve a török kiűzéséről, s kijelentette, hogy ha Trianonban le is vágták a magyar nemzet kezét, lábát, de megmaradt a szív, amíg pedig dobog a nemzet szíve, addig a nemzet is él.
Az ünnepség fényét emelte a tiszta hangon éneklő hosszúmezei Búzavirág Énekkar fellépése, valamint a Révkomáromban a közelmúltban megrendezett Kaszás Attila Versmondó Fesztivál arany minősítésű különdíjasának, a viski Szeles Evelinnek a szavalata, aki mély átéléssel adta elő Reményik Sándor Eredj, ha tudsz c. költeményét. A rendezvény zárásaként pedig a résztvevők megkoszorúzták a máramarosi koronavárosok kopjafáját…
Végezetül csak azt szeretném leszögezni, hogy ha jelenleg határok is választják el a magyar nemzet különböző részeit, a hasonló ünnepségekkel egységet teremthetünk a szétszakítottságban…
Lajos Mihály
