Kányádi Sándor: Nagycsütörtökön

2015. március 31., 17:33 , 742. szám

nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak
a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül
családi körében költi el nagycsütörtökön
már kora délután meglép aki csak teheti
nincs idegünk már a közös szorongáshoz
a közös de a külön-különi megszégyenítéshez
sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához
ha legalább élőben menne mint minden este
a megváltott és meg nem váltott világ
minden híradójában latrok százai ezrei
mentődnek föl naponta pilátusok légiói
mossák a kezüket nyilvánosan és közben
elégedetten mosolyognak bele egyenesen a
kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-
kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-
dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó
ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-
hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját
ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után
locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai
rohanó világban divatjamúlt a folklór
a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már
csak magának reméli

 

Kányádi Sándor kortárs költőnk, akiben élő klasszikusunkat is tesztelhetjük. Ez a „klasszikusság” viszont korántsem jelenti azt, hogy szerzőnk csupa hagyományos formájú verset kedvelne. Az itt olvasható Nagycsütörtökön például nemcsak a rímelést, vagy a megszokott versszakokra tagolás hagyományát teszi félre, hanem a központozást is: nincs e versben egyetlen egy szabályos mondat sem. Ám a megértést ez mégsem tudja megakadályozni. A kritikus helyeken megáll az olvasó, visszaolvas, és így találja meg a értelemteremtő elkülönítéseket.
Ez a formaválasztás viszont, hogy a költő egybemosat bizonyos értelemhatárokat, nem puszta öncél, hanem arra is képes utalni, ami a Nagycsütörtök mai lényegét jelenti. Hogy tudniillik nem akarunk „áldozatot hozni”, részt venni az adott fontos eseményen. Majdnem kétezer évvel ezelőtt Jézus tanítványai mind – még Jakab, János, Péter is – elaludtak, vagyis magára hagyták, sőt elárulták a Mestert. Manapság pedig Nagycsütörtökön „már kora délután” lelépünk, „meglép, aki csak teheti”, mert „nincs idegünk” a „közös szorongáshoz”, „megszégyenítéshez”.
E Kányádi-vers azt sugallja, hogy manapság világméretű az „elalvás”, végső soron az „árulás”. Mi, mai Jakabok, Jánosok, Péterek képernyők előtt nézzük, amint „mestereink” elintézése után „latrok százai, ezrei mentődnek föl”. Nagyon eredeti szóval mondja a költő, hogy ki kell „hétvégéztetni” a fejekből az „áldozathozatal” „deprimáló”, azaz lehangoló voltát. Mert ma már a feltámadást többnyire ki-ki magának reméli csak…

Penckófer János