Nemzeti operánk megteremtője

A magyar kultúrában otthonosan mozgó személyek minden bizonnyal fel tudják magukban idézni a Hunyadi László c. opera gyönyörűen koreografált palotástáncát és annak bőven áradó, szépséges zenéjét, vagy éppen Bánk bán igaz hazafisággal telt, felemelő szépségű áriáját a Bánk bán c. operából. S nyilván tudják, hogy e dalművek alkotója – s egyúttal a Himnusz megzenésítője – nem más volt, mint a magyar nemzeti opera megteremtője, Erkel Ferenc, aki egy hosszú, tartalmas életen keresztül gyarapította zenekincsünket, és tevékeny szerepet vállalt a hazai zenei élet irányításában is.

Egy zenészdinasztia sarja
A kiváló zeneszerző apai ági felmenői minden bizonnyal pozsonyi lakosok voltak. Már a város XV. századi telekkönyveiben is felbukkan az Erkel név, mely valószínűleg köznévből, a „szőlőszedő edény” jelentésű közép-felnémet Ergel kifejezésből módosult Erkellé, s vált személynévvé. Nemzeti operánk megteremtőjének dédapja, Vilmos, nagyapja, id. Erkel József és édesapja, ifj. Erkel József valamennyien képzett muzsikusok voltak. A nagyapa híre Bécsbe is eljutott, s miután Franz Wenckheim gróf megörökölte a hatalmas, Békés vármegyei gyulai uradalmat, id. Erkel Józsefet meghívta gondnoknak ottani birtokára, hogy egy kitűnő zenésszel emelje gyulai kastélya fényét, s jó kezekbe adja gyermekei zenei nevelését. Ifj. Erkel József pedig a német telepesek által lakott s a várostól akkor közigazgatásilag különálló Németgyula iskolájában kapott tanítói állást, majd feleségül vette Ruttkay Ádám uradalmi tiszt kányát, Klára Teréziát, akitől nyolc fia és két lánya született. Legidősebb fia, Ferenc 1810. november 7-én látta meg a napvilágot, s nagyapja és édesapja már kisiskolás korában megkezdte zenei képzését. Zenei tanulmányaiban pedig olyan szépen haladt, hogy tízévesen néha már édesapja helyett is orgonált a németgyulai római katolikus templomban.
Középiskoláit Nagyváradon kezdte meg, majd apja kívánságára a Pozsonyi Bencés Gimnázium diákja lett, s a morvaországi származású, jónevű zeneszerzőnél, Henrik Kleinnél kapott kvártélyt, illetve színvonalas zenei nevelést. A pozsonyi operában pedig éppúgy meghallgathatta kora klasszikusainak dalműveit, mint a már ünnepelt Liszt Ferenc pozsonyi hangversenyét, valamint a magyar verbunkos zene elismert nagyságának, Bihari Jánosnak a virtuóz hegedűjátékát. Diákként gyakran orgonált a koronázóváros Notre Dame apácazárdájának miséin. Klein mellett pedig zongorajátéka egyre érettebb lett, emellett elsajátította a zeneszerzés tudományát, s megírta Litánia c. első zeneművét, mely azonban elveszett.
Kolozsvári évek
1827 és 1828 fordulóján a fiatal zeneművész Erdély fővárosába, a kincses Kolozsvárra költözött, ahol zongoratanári állást kapott. Zenei fejlődését nagyban elősegítette két, ugyancsak a Kis-Szamos-parti városban letelepedett kiváló komponista és karmester, az osztrák származású Heinisch József, valamint Ruzitska József. A legjelentősebb hatást azonban a nagy erdélyi polihisztor, Brassai Sámuel gyakorolta rá, aki arra ösztönözte Erkelt, hogy behatóbban ismerkedjen meg a magyar népdalokkal, s azokat használja fel a klasszikus zenében. A fiatal zongorista és zeneszerző hallgatott is idősebb barátjára, így született meg nagysikerű zongoraműve, a Magyar ábránd, melyet több koncertjén is előadott. Kinevezték a kolozsvári hangversenyzenekar karnagyává, s bár 1835-ben felköltözött Pest-Budára, ahol a Budai Magyar Színjátszó Kör, vagyis a Várszínház karmestere lett, később is szívesen emlékezett vissza erdélyi éveire. Mint írta: „Ami vagyok, azt mind Kolozsváron töltött éveimnek köszönhetem. Ott műveltem ki magam zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek, ott kötötték lelkemre a magyar zene felvirágoztatásának ügyét, és ott telt meg szívem a szebbnél szebb magyar-székely népdalok árjával, melyektől nem tudtam többé szabadulni, s nem is nyugodtam meg addig, míg ki nem öntöttem lelkemből, amit már akkor éreztem, hogy ki kell öntenem.”
Út a Hunyadi László és a Himnusz felé
A Várszínházban elsőként 1835. április 11-én lépett a közönség elé, levezényelve Rossini A sevillai borbély c. operáját, s megannyi sikeres előadást könyvelhetett el, melyek sikeréhez – természetesen – jelentősen hozzájárultak a nagyszerű primadonna, Déryné Széppataki Róza, valamint a kiváló tenorista, Lendvay Márton fellépései. A nehezen megközelíthető színházban azonban nem sikerült minden este telt házas előadásokat tartani, s a vállalkozás akkor még csődbe ment. Erkelnek karmesteri állást ajánlottak a Pesti Városi Német Színháznál, amit nehéz szívvel bár, de elfogadott. Miután viszont 1837-ben megnyitotta kapuit a Pesti Magyar Színház (a leendő Nemzeti Színház), s lejárt a német teátrummal kötött szerződése, örömmel igazolt át az alakuló magyar színházhoz, és megszervezte ott a zenekart, valamint az énekkart, melynek szólistái – köztük a már említett Déryné és Lendvay – a várszínházi énekesek köréből kerültek ki. S megismerkedett egy kiváló zongoraművésznővel, Adler Adéllel, akit 1839-ben feleségül is vett.
Erkel eleinte olasz, francia és német operákat vezényelt, majd elsősorban az itáliai és francia daljátékok zenei mintáira támaszkodva, a magyar verbunkos muzsika kifejezési lehetőségeinek finomításával lassan megteremtette a magyar nemzeti operanyelvet. Első saját daljátékát, a Bátori Máriát első ízben 1840. augusztus 8-án mutatták be, méghozzá nagy sikerrel, s a Pesti Magyar Színház ettől a naptól kezdve viselte a Nemzeti Színház nevet. A Könyves Kálmán királyunk korában játszódó operában még jelentősek az olasz és – kisebb részben – a német zenei elemek, de ezek mellett már a magyaros dallamok is megjelennek.
Operaelőadásai mellett hangversenyezett is, például a pesti Vakok Intézete javára levezényelte a német Mendelssohn Paulus c. oratóriumát, s megkomponálta Emlékül Liszt Ferencre c. művét, a Rákóczi-nóta zongorára írt változatát. 1844-ben pedig megalkotta egyik remekművét, az Egressy Béni librettójára, vagyis szövegkönyvére írt Hunyadi László c., ugyancsak történelmi témájú operáját, melyben uralkodóvá vált a magyaros dallamvilág, s mellyel Erkel európai színvonalra emelte a magyar nemzeti operát. A műből különben igencsak kicseng a reformkor érthetően Habsburg-ellenes légköre, hisz’ egyik negatív szereplője a Habsburg-házból származó király, V. László, aki megszegve Hunyadi Lászlónak tett esküjét, kivégeztette a nagy törökverő hadvezér, Hunyadi János idősebbik fiát, Mátyás bátyját… Az opera január 27-i ősbemutatója után Erkel több népszínmű-zenét is komponált, s életének e roppant termékeny esztendejében nyerte meg a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázatot. Megjegyzendő, hogy a zeneszerző a jelenleg játszottnál gyorsabb ütemű zenét komponált a Himnusz számára, s csak Trianon után lassították le a dallamát, hogy kifejezzék a nemzet gyászát, pedig az eredeti hangszerelésből nagyobb dinamika, több optimizmus árad, ezért célszerű lenne visszatérni hozzá…
„Hazám, hazám, te mindenem…”
1848. március 15-én a Két anya gyermeke c. vígjáték szerepelt volna a Nemzeti Színház műsorán, ám a forradalom napjának estéjén a felfokozott hangulatú közönség kívánságára a Rákóczi-indulót, a Hunyadi Lászlót és a Himnuszt adták elő. Miután 1849 elején a császáriak elfoglalták Pest-Budát, elrendelték a semleges mondanivalójú művek színre vitelét. A főváros felszabadítása után viszont ismét előtérbe kerültek a hazafias érzéstől áthatott darabok, mígcsak a forradalom és szabadságharc leverésekor be nem tiltották a „rebellis” műveket. Erkel azonban értett hozzá, miként lehet visszacsempészni ezeket a repertoárba. 1850-ben a Pesti Gyermekkórház javára rendezett hangverseny zárószámaként le merte játszatni a Himnuszt. Amikor pedig vendégjátékra Pest-Budára érkezett a neves francia énekesnő, Anne La Grange, és sikerrel fellépett A sevillai borbély, illetve a Lammermoori Lucia c. operákban, a közönség pedig magyar műben is hallani akarta, Erkel műsorra merte tűzetni a Hunyadi Lászlót. S a császári hatóság – talán a botrány elkerülése végett – nem avatkozott közbe…
1853-ban egy pantomimját – a Sakkjátékot – tűzte műsorra a színház, s megjegyzendő, hogy a nagy zeneszerző egyúttal kiváló sakkozó is volt, s 1864-es megalakulásától egészen haláláig a Pesti Sakk-kör elnökeként is tevékenykedett. Visszatérve az 1853-as esztendőhöz, néhány zeneművésztársával együtt ebben az évben alapította meg a Filharmóniai Társaságot, melynek hangversenyeit engedélyezték is, ám mivel a Bach-korszakban tilos volt magyar társadalmi szervezeteket alapítani, a társaság csak a kiegyezés évében, 1867-ben válhatott jogi személlyé. De már hat évvel korábban, 1861. március 9-én sor került Erkel Ferenc főműve, a Bánk bán c. opera ősbemutatójára. S az 1859-es piemonti–francia–osztrák háborúban elszenvedett osztrák vereség súlyát, a Habsburg Birodalom meggyengülését jelezte, hogy a verbunkos zenét túlszárnyalhatatlan magasságba emelő, amellett az idegen elnyomást leplezetlenül elítélő, Bánk bán megrendítő szépségű hazafias áriáját is tartalmazó daljáték színre kerülhetett.
Az utolsó évtizedek
A következő évben a komponista megalkotta egyetlen vígoperáját, a Saroltát, melyben egy álruhás király és egyszerű származású lány szerelmét írta meg, ám a Bánk bán elsöprő sikere után az új opera csalódottságot szült a közönség körében – nem utolsó sorban meglehetősen gyengére sikeredett forgatókönyve miatt. 1867-re azután megkomponálta Dózsa György c. operáját, melynek ősbemutatóját heves vita előzte meg, hogy szabad-e a kiegyezéskor ilyen forradalmi hangulatú dalművet lejátszatni, ám végül Erkel tekintélye diadalmaskodott, s a Nemzeti Színház műsorra tűzte a darabot. Hét év múltán színre került a XV. századi szerb uralkodó, Brankovics György életét feldolgozó, Brankovics György c. Erkel-opera. 1880-ban pedig a színházban felcsendültek az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc egyszerű, ám mégis halhatatlan honvédjainak emléket állító Névtelen hősök c. operájának dallamai.
Négy évvel később megnyitotta kapuit a pompás, neoreneszánsz stílusú Magyar Királyi Operaház, melynek Erkel Ferenc lett a főzeneigazgatója, s már ebben a tisztségében írta meg utolsó operáját, az I. (Szent) Istvánról és fiáról, Imre hercegről szóló István királyt. Ezt követően még kilenc évet élt, s utolsó művei közül kiemelkedik a Nemzeti Színház megnyitásának 50 éves évfordulójára megkomponált Ünnepi nyitány. Utolsó hangversenyét pedig nyolcvanévesen adta, 1890. november 7-én. Egészségi állapota azonban idős kora miatt hanyatlani kezdett, s szíve – mint egy lejáró óra – 1893. június 15-én megállt. Az Operaház előcsarnokában ravatalozták fel, s a Himnusz zenéje mellett helyezték porhüvelyét örök nyugalomra a kerepesi temetőben. (Forrás: Wikipédia)

Lajos Mihály