A dunai monitorok és a Ludovika a Tanácsköztársaság ellen

1919. június 24-ét mutatott a naptár. A vén Duna lágyan hullámzó hátán csillagmiriádokat ragyogtatott a méltóságteljesen hömpölygő folyamra hulló nyári napfény… Óbuda felől hirtelen három monitor – sekély merülésű, páncélozott hadihajó – tűnt fel, melyek sebesen közeledtek a belváros felé. Acélorraik fehér habot túrva szántották végig a víztükröt, miközben fedélzetükön egyre tapinthatóbbá vált a csata előtti feszültség. Tatjaikon már nem a tanácshatalom gyűlölt vörös zászlai lengtek – azokat ugyanis bevonták –, hanem a nemzeti lobogók napfényben ragyogó piros, fehér és zöld színei bomlottak ki a víz fölé. Majd a Szovjetházként működő Hungária Szállodához érve fegyvercsövek fordultak az épület felé, és lövések dörrentek bele az álmos délutánba…

Világháborús összeomlás, kommunista hatalomátvétel

1918. november 3-án az I. világháborút elveszített Magyarország fegyverszünetet kötött a katonai konfliktusból győztesen kikerült antanthatalmakkal. Történelmünk talán legtehetségtelenebb kormánya, a Károlyi-kormány pedig elkövette azt a bűnt, hogy az esztelenségig túlhajtott pacifizmus jegyében szervezetten leszerelte a még kompakt magyar haderőt. Az őszirózsás forradalom eredményeként hatalomra került „vörös gróf”, Károlyi Mihály és kormánya elképesztő naivitással, dilettánsan politizálva, azt hitték, hogy ha teljes mértékben együttműködnek a győztesekkel, akkor elérhetnek egy méltányos békét. A hadsereg leszerelésével viszont lehetővé tették, hogy a csehek, a románok, a szerbek és az ugyancsak dél felől előrenyomuló francia csapatok könnyedén birtokba vegyék a Felvidéket, Erdélyt a Partiummal, valamint a Délvidéket. S bár 1919. március 21-én Károlyiék végre visszautasították az antant újabb, megalázó követeléseit, saját hibájukból már nem rendelkeztek katonai erővel az ellenálláshoz. Ekkor – elég zavaros körülmények között – lemondott az 1919 januárjától az ideiglenes államfői tisztséget betöltő Károlyi Mihály, valamint a Berinkey-kormány. Kun Béla, a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) a vezetője és Garbai Sándor szociáldemokrata vezér kikiáltotta a Tanácsköztársaságot, s Magyarország – történelmében először, de, sajnos, nem utoljára – ismeretséget kötött a szélsőbaloldali diktatúrával.

A mérleg két serpenyője

Az új hatalomnak kétségtelenül voltak pozitív intézkedései is. Némileg tovább szélesítették a választójogot, 1919. április 2-ától minden, 18. életévét betöltött férfi és nő szavazati jogot kapott. Emellett húsz százalékkal csökkentették a lakbéreket, az általános bérrendezés keretében 10–80 százalékkal megemelték a fizetéseket, nyolcórásra csökkentették a munkaidőt, kiszélesítették a társadalombiztosítást, betiltották a prostitúciót, és létrehozták Magyarország első tüdőszanatóriumát.

Csakhogy… Bár elvben minden, 18. életévét betöltő személy választójoggal bírt, az április 7-i tanácsi választásokon nem voksolhattak sem a korábbi hatalom képviselői, sem a papok, s ugyancsak antidemokratikus lépés volt, hogy a választásokon egyedül a kommunisták és a szociáldemokraták egyesülésével létrehozott Magyar Szocialista Párt indíthatott jelölteket. Államosították a pénzintézeteket, a nagy-, közép- és kisvállalatokat, sőt helyenként még a kisiparosok kisüzemeit is, így a rendszer ellenségévé tették az egész kisemmizett vállalkozói réteget, a nagytőkésektől a kisvállalkozókig. Elkobozták a nagy- és középbirtokokat, nem hajtották viszont végre a földreformot, mivel termelőszövetkezeteket akartak létrehozni, így nemcsak a földbirtokosok és a nagygazdák, hanem a kisparasztok is egyre növekvő ellenszenvvel tekintettek a vörös diktatúrára.

Az új rezsim ráadásul brutálisan egyház- és vallásellenes volt. Az iskolák államosításával az egyházakat megfosztották tanintézményeiktől, az egyházi tanárokat eltiltották a pedagógiai pályától, megszüntették a napi kétszeri iskolai imádkozást. Erőteljes ateista propagandát fejtettek ki, gyakran megalázták a hívőket, néhány templomot meg is becstelenítettek. Mindezzel megsértették az alapvetően istenhívő társadalom vallási érzékenységét, és magát a lelkiismereti szabadságot is. Míg a „proletár internacionalizmus” hangoztatásával, illetve azzal, hogy a nemzetiszínű állami lobogót felcserélték a vörös zászlóval, mélyen megsértették a magyarság túlnyomó többségének hazafias érzéseit is. Mindeközben a Cserny József által vezetett Vörös Őrség, valamint Szamuely Tibor Lenin-fiúi túszszedésekkel és vérengzésekkel terrorizálták a lakosságot. Könyörtelen kegyetlenséggel verték le a régi rend hívei által kirobbantott tavaszi dunántúli megmozdulásokat, illetve június második felében a Duna mentén, Kalocsa és Dunapentele között kirobbant paraszti zavargásokat. Az utóbbiak vérbefojtásában a Vörös Hadsereg is „jeleskedett”… Igaz, a csehszlovák és a román hadsereg májusi támadására válaszul megindított, május–júniusi, sikeres északi hadjárat bizonyos szintű társadalmi rokonszenvet ébresztett a tanácshatalom iránt. Ám a felszabadított felvidéki városokban nem a magyar, hanem a vörös zászlókat tűzték ki, Clemenceau francia miniszterelnök tiltakozó jegyzékére pedig június derekán a visszafoglalt területeket is kiürítették, amivel tovább csökkent a rezsim társadalmi támogatottsága.

Fegyverropogás az ország szívében

A fenti eseményeket követően, június 24-én került sor a Tanácsköztársaság elleni legnagyobb megmozdulásra, méghozzá magában a fővárosban, Budapesten, melynek során a Magyar Királyi Ludovika Akadémia (röviden: Ludovika) katonatanárai és tisztiiskolásai, valamint a dunai monitorok tettek kísérletet a vörös diktatúra megdöntésére.

Az 1808-ban alapított, patinás katonai akadémián, a Ludovikán Lemberkovics Jenő százados, a Hadügyi Népbiztosság tanügyi osztályvezetője, Schranz Ödön alezredes és Hőnig Vilmos tüzér őrnagy szervezték az összeesküvést, melyben a dunai monitorok – folyami hadihajók – is részt vettek. Az összeesküvők abban bíztak, hogy megmozdulásukat támogatni fogja a főváros katonai parancsnoka, a volt szociáldemokrata Haubrich József hadügyi népbiztos, a Budapest fölötti uralom megszerzése után pedig nem lesz nehéz feladat a vidék megnyerése. Így június 24-én, délután négy órakor Lemberkovicsék vezetésével 254 kadét elfoglalta a Ludovikát, egy osztaguk pedig – Szikora főhadnagy irányítása mellett – megszállta a József-telefonközpontot. Majd Zemplén Szilárd korvettkapitány parancsnoksága alatt a Pozsony monitor és két társa Óbudáról elindult Budapest belvárosa felé…

Az Osztrák–Magyar Monarchia Dunai Flottillája végigharcolta a világháborút, és megannyi sikeres bevetést hajtott végre szerb és román célpontok ellen. Az 1918-as fegyverszüneti szerződés azonban kikötötte, hogy a magyar kormány köteles átadni hat monitort a győzteseknek, végül pedig – módosítva a követeléseket – öt monitort és két őrnaszádot ragadtak el, lecsökkentve a hajóraj ütőképességét, mely azonban az 1919. májusi csehszlovák támadás megindulása után még így is kivette részét a honvédelmi harcokból. Természetesen nem a kommunizmusért, hanem Magyarországért küzdöttek, akárcsak a Vörös Hadsereg megannyi tisztje és katonája, akik közül sokan a sikeres északi hadjárat leállításakor ábrándultak ki a Tanácsköztársaság vezetéséből…

Június 24. délutánján tehát három monitor ért a belvárosi Duna-szakaszra, s lövéseket adtak le a Szovjetházzá tett Hungária Szállodára, ugyanis ott laktak és tanácskoztak a vörös hatalom legfőbb politikai vezetői. A partról azonban erős tűz csapott a monitorokra, mivel Haubrich – a reményekkel ellentétben – nem állt az összeesküvők mellé, a fővárosban állomásozó katonai egységek nem álltak át a fehérek oldalára, a Vörös Őrség átállásáról pedig – természetesen – szó sem lehetett… A heves parti fegyvertűz miatt a három monitor a déli összekötő vasúti híd alá vonult. Eközben a vörösök támadást indítottak a József-telefonközpont és a Ludovika ellen. A telefonközpont hamarabb elesett, az akadémián azonban még éjszaka is kitartottak a kadétok. Ekkor maga Haubrich vonult egységeivel a Ludovika ellen, s hajnalra fegyverletételre kényszerítette a tisztiiskolásokat és vezetőiket. Erről mit sem tudva, délelőtt még két hadihajó úszott le a belvárosi Duna-szakaszra, ám erős ágyú- és géppuskatűz fogadta őket, így kénytelenek voltak elhagyni a főváros térségét. A hajóraj Dunapentelén gyülekezett, majd megindult dél felé. Sikeresen átevickélt egy aknazáron, leküzdötte a feltartóztatására vezényelt ágyúk tüzét, és megérkezett Bajára, ahol az Antant internálta a hajókat, tisztjeiket és legénységüket. A ludovikásokra véres megtorlás várt volna, ám az olasz Guido Romanelli, az Antant Magyarországra küldött megbízottja határozott fellépésével kiharcolta a hadifogságba esett kadétokkal és tisztjeikkel való méltányos bánásmódot, a három vezetőt pedig megmentette a kivégzéstől…

A tiszti akadémia és a monitorok megmozdulása tehát elbukott, ám augusztusra maga a Tanácsköztársaság is összeomlott, s vele az első kísérlet arra, hogy Magyarországon is bevezessék a kommunista parancsuralmat. Majd anyaországunk – több történelmi kacskaringó után – végül a XX. sz. végén befutott a demokrácia révébe.

Lajos Mihály