„Zsákutca” – elöregedő lakossággal

2012. február 10., 09:00 , 578. szám

A megyeközponttól délnyugatnak kanyargó, Sislóc községnél kétfelé ágazó út mentén nyolc falu sorakozik Ungvár és a szlovák határ között. Őrdarma kivételével egyikük sem éri el az ezerfős létszámot, többségük csak párszáz embernek ad otthont, s közöttük is az egyik legkisebb település a határhoz simuló, 300 lelkes Palló, Gálocs társközsége, melynek határában vasúti teherforgalmi határátkelőhely működik. A személyforgalom elől azonban le van zárva a határ, így ha a helybeliek fel akarják keresni a szomszédos, színmagyar, de szlovák fennhatóság alá tartozó Mátyócon élő rokonaikat, akkor Ungvár vagy Kisszelmenc felé kell kanyarodniuk.

Hidacska az Ung mellékága fölött

Mielőtt az 1800-as években sort kerítettek volna az Ung szabályozására, a folyó egyik, mára feltöltődött ága a falun folyt keresztül, s egyetlen, keskeny palló ívelte át a folyóágat, összekötve a helység két részét. Magát a községet is erről a hidacskáról nevezték el, s elsőként egy 1311-es keltezésű okiratban tesznek róla említést, mint az Abák birtokáról. Majd a „kiskirályok” leverése után ez a község is a Drugeth családé lett, s a középkor folyamán mindvégig a nevickei váruradalomhoz tartozott, a XVI. században pedig a magyar történelemben jelentős szerepet játszó Báthori famíliáé lett.

Ezt a kis falut sem kerülték el „török világ” pusztításai, 1567-ben krími tatárok égették fel a helységet, 1685-ben pedig – a Thököly-szabadságharc leverése során – Schultz császári tábornok csapatai dúlták fel a vidéket. A kiegyezést követő „boldog békeidőkben” lakossága szépen gyarapodott, 1910-ben 483-an lakták, s a trianoni békeszerződésig Ung vármegye Nagykaposi járásához tartozott. A II. világháborúban hét helybeli honvéd esett el, a hadbavonultak többsége azonban viszontláthatta faluját. Közülük ma már csak a 89 éves Babják István, a község legidősebb lakosa őrzi háborús élményeit, bajtársai a temetőben pihennek.

Akit Dániában akartak bevetni a partvédelemnél

– Itt, Pallón láttam meg a napvilágot 1923-ban, szüleim legkisebb gyermekeként. Négyen voltunk testvérek, két lány és két fiú. Édesapámék – fiatal házasokként – még a cseh érában áthajóztak Amerikába, s több évig dolgoztak a tengerentúlon, hogy itthon földet vehessenek (az idősebbik nővérem ott is született), hazatérve pedig vásároltak 12 holdat. A szemesterményt Nagykaposon értékesítették, míg a felhízlalt szarvasmarháikon az ungvári állatvásáron adtak túl. A csehszlovák, majd 1938 után a magyar állami cégek is jutányos áron adtak vetőmagot a gazdáknak, hogy támogassák őket.

– Azután jött a háború. 1944. augusztus 20-án besoroztak, s a 20-as számú gyalogzászlóalj katonájaként a Délvidékre vezényeltek. Augusztus 23-án viszont Románia átállt a szovjetek oldalára, megnyitotta előttük a frontot, így várható volt a Vörös Hadsereg déli támadása, ezért védelmi lövészárkokat ástunk a Duna és a Tisza összefolyásánál. Ám nem érkeztek minket kellőképpen kiképezni, ezért visszavonták az egységünket. Bécsig gyalogoltunk, de csak éjszakánként meneteltünk, mert nappal sűrű rajokban szálltak fölöttünk célpontjaik felé az orosz vadászrepülők, a szovjet és az amerikai bombázók, s hogy elkerüljük a légitámadásokat, nappalra elrejtőztünk. Az osztrák fővárosban bevagoníroztak, Dániába vittek s német parancsnokság alá helyeztek bennünket. A partvédő erők részeiként akartak bevetni, ezért lövészárkokat ásattak velünk, mert tartottak egy szövetséges partraszállástól. A szolgálat mellett virágzó feketekereskedelmet folytattunk a helybeli lakossággal, persze, csak titokban. Kincstári cigarettát adtunk el nekik, s a füstölnivaló fejében élelmiszert kaptunk tőlük, így javítottuk az élelmezési helyzetünket. Harcolni viszont nem harcoltunk, mert mielőtt áteshettünk volna a tűzkeresztségen, Németország kapitulált, mi pedig Hamburgba vonultunk. A várost akkor már az angolok uralták, de még csak hadifogolytáborba sem zártak, hanem az épen maradt házakban helyeztek el minket (igencsak le volt bombázva a település), s a tábori konyhájukban kaptunk ételt. 1946-ban kerültem haza, ahol nemsokára megalakították a kolhozt, s én is a gazdaság kőművesbrigádjában dolgoztam a nyugdíjazásomig.

A lakosságnak csaknem a fele a nyugdíjából él

– A kolhoz felosztásakor átlag 2,85 hektárt kaptak a gazdaság tagjai, de 80 százalékuk a gálocsi Fecske Mezőgazdasági Vállalatnak adta bérbe a szántóját. A cég korábban 4-5 mázsa terményt adott nekik a bérlet fejében, tavalyelőtt viszont semmit sem fizetett, a múlt évben pedig krumplit adott nekik – vázolja fel Timkó Gyula, a helybeli KMKSZ-alapszervezet elnöke a megélhetési helyzetet. – A lakosság 40 százaléka a mezőgazdaságból próbálja fenntartani magát, az öt farmer szemesterményt is ad el, a kistermelők viszont csak a háztájiban megtermelt tojást, tejet, tejterméket, zöldséget, burgonyát viszik be a megyeközpont piacaira, s mindössze nyolc gazda rendelkezik erőgéppel. Nekem is van egy traktorom, amit egy közeli faluban vásároltam. A volt tulajdonosa különböző régi alkatrészekből szerelte össze a gépet, melynek elemeit nekem is cserélgetnem kell. Az ungvári szaküzletekben szerzem be az alkatrészeket, ahol korábban nagyon sok bóvlit árusítottak, melyek egy-kettőre beadták a kulcsot, de az utóbbi időben már növekedni kezd a jó minőségű szerkezeti elemek száma. A gazdaságomban megtermelt élelmiszerfelesleget pedig a személygépkocsimmal viszem be a megyeközpont piacaira, s a tejből folyik be a jövedelmem nagyobbik része.

A munkaképes korú pallóiak húsz százaléka a közeli nagyváros cégeinél keresi meg a kenyerét, de nem jön értük munkásbusz, csak a menetrendszerűen közlekedő autóbuszokon tudnak beutazni a munkahelyükre. Az építőiparban nagyon kevesen helyezkedtek el, Ukrajna belső területeire csak néhány betelepült ukrán jár dolgozni (a népességen belül 20 százalékot tesz ki a szlávok részaránya), s csaknem a lakosság fele a nyugdíjából él. Az eltelt húsz évben nagyon sok fiatal költözött el Magyarországra, Ungvárra, valamint a járás más, a főútvonalakhoz közel eső településeire, az elvándorlás ma is tart, így a falu, sajnos, elöregedik, a lélekszám pedig csökken.

Leépített iskola, bezárt kultúrház

A község magyar tannyelvű elemi iskolájában a 2011–2012-es tanév elején már nagyon kevés gyermek tanult, s október 1-jén bezárták az oktatási intézményt. Most már az alsósok is jórészt a másfél kilométerre eső Sislóc ugyancsak magyar tannyelvű középiskolájába járnak. Korábban is többnyire ott fejezték be középfokú tanulmányaikat, két éve már iskolabusz szállítja be őket a tanintézetbe, az utóbbi időben pedig egyre több szülő íratja be gyermekét az Ungvári Drugeth Gimnáziumba. A kultúrházban korábban citerazenekar is működött, de az 1990-es–2000-es évek fordulóján romlani kezdett az állaga, a megyeközpontból kiszálló szakemberek pedig olyan megállapításra jutottak, mely szerint az épület menthetetlen, mert az egykori Ung-ág helyén, laza talajra épült, így tíz éve bezárták, sorsára hagyták, s lassan szétlopkodják, ismeretlen tettesek már több ablakát is eltulajdonították.

A helyi KMKSZ-alapszervezet

– A KMKSZ helyi alapszervezete már 1989-ben megalakult. 1992-ben a temetőben emlékművet állítottunk a szovjet kényszermunkatáborok és a II. világháború áldozatainak a tiszteletére (1944 őszén a sztálinisták 22 pallói férfit hurcoltak el a Gulagra, akik közül 16-an odahaltak) – vált témát beszélgetőtársam. – Azóta – a történelmi egyházakkal együtt – minden évben megemlékezünk az elesett honvédekről és a lágerekben elhunyt falubelijeinkről. Közreműködtünk abban, hogy mintegy 120 helyi lakos megkapja a magyar igazolványát, jelenleg pedig a schengeni vízumhoz szükséges támogató nyilatkozatokkal kapcsolatos ügyintézésben veszünk részt. Pillanatnyilag 92 tagunk van. A múlt évben, a magyar kultúra napján csoportot szerveztünk a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház ungvári előadásának a megtekintésére, a közelmúltban – a KMKSZ falunévtábla-állítási programja keretében – mi is felavattuk az új, kétnyelvű falunévtáblát, az idén pedig pályázatot nyújtunk be a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-hez, hogy a temetőből a faluközpontba, a református templom kertjébe helyezhessük át a II. világháború és a kommunista terror áldozatainak emlékművét.

Három egyházközség – két templom

– A 110 lelket számláló Pallói Református Gyülekezet a korábbi fatemplom helyén 1932-ben építette fel a kőtemplomát, régebben Bátfa fíliája volt, az utóbbi időben pedig Palágykomoróchoz tartozik – tájékoztat Kovács Attila palágykomoróci tiszteletes. – Évente 2-3 helybeli hívünket temetem el, s 1-2 újszülöttet hajtanak keresztvíz alá, ám másfél éve már egyetlen keresztelésre sem került sor. Hetente kétszer keresem fel a gyülekezetet, hogy megtartsam a vasárnapi és a hétközi istentiszteletet, illetve – a szentegyházunkban – levezessem a hittanórát, melyen az idei tanévben hét gyermekkel foglalkozom.

A helybeli református családok között évente egyszer szétosztják az Ungi Református Egyházmegyétől kapott tartós élelmiszereket. A Dorcas Segélyszervezet esztendőnként 1-2 alkalommal ruha- és élelmiszercsomagokat adományoz a rokkant egyháztagoknak, a Kárpátaljai Református Egyházkerület diakóniai osztálya Újév előtt édességekkel lepi meg a gyülekezet gyermekeit, s minden vasárnap kihelyeznek egy perselyt a kárpátaljai református líceumok támogatására.

– Mintegy 60-70 hívő alkotja a római katolikus egyházközséget, akik korábban felekezetünk sislóci szentegyházában vettek részt a miséken, 2001-re azonban a görög katolikus gyülekezettel együtt felépítettük a közösen használt templomot, melyben felváltva tartjuk meg a miséket, illetve a szent liturgiákat – mutatja be a hitközséget Béres István sislóci római katolikus plébániai kormányzó. – Esztendőnként általában 1-2 egyháztagot kísérünk ki a temetőbe, s egy vagy két gyermeket keresztelek meg, de akad olyan év, hogy egy csecsemő sem születik. A vallástanórákat egy Bátfáról átjáró hitoktató tartja meg a templomban, telente pedig valamelyik tanuló szüleinél, melyeken 7-8 gyermek vesz részt.

– A görög katolikus egyházközség ugyancsak 60-70 lelket számlál, s 2001-ig egy asszonytestvérünk otthonában került sor a szent liturgiára, míg csak fel nem szenteltük a templomot – tájékoztat Ábrány Krisztián sislóci parochus. – Évente 2 keresztelőre és 3-6 temetésre kerül sor, a templomban, nagy hidegben pedig valamelyik gyermek szüleinél vezetem le a vallástanórát, melyen 5-6 gyermekkel és 3-7 16 éves kor fölötti fiatallal foglalkozom, a templombúcsút pedig felváltva tartjuk meg római katolikus testvéreinkkel.

Lajos Mihály