Pozíció

2010. augusztus 13., 10:00 , 500. szám

Állok a város egyik legforgalmasabb utcáján a fák árnyékába húzódva. Így próbálok védekezni a júliusi perzselő nap sugaraitól, miközben arra várok, hogy végre át tudjak menni a túloldalra. Az autók végeláthatatlan sorokban, két oldalról áramlanak, jönnek, egyre csak jönnek, mintha a városunkban fellelhető összes autó itt és most adott volna egymásnak randevút. Heuréka, végre, elfogytak a járművek és átmehetek - örvendezek magamban, de ekkor hátulról valaki rám teszi a kezét. Botjára támaszkodva rég nem látott ismerősöm mosolyog felém:

- De rég láttalak! Ne haragudj, hogy megállítalak, kérdezhetek valamit?

- Hogyne - bólintok és sóhajtva visszalépek. Egy közös ismerősünkről kérdez, de én sem tudok felőle semmit, így nem segíthetek. Közben félszemmel megint csak az utat figyelem: talán még át tudnék menni a túloldalra és akkor végre hazamehetnék a jó hűvös szobába... Otthon azonnal iszom egy hatalmas pohár jeges szódát - tervezgetem magamban.

- Amúgy jól vagy? - jön egy újabb kérdés.

- Köszönöm, megvagyok - adom meg magamat sorsomnak. - És te? (Jaj, Istenem, csak a neve jutna eszembe, fohászkodom közben némán.)

- A lábam, látod, csak így tudok járni...

Biztosítom együttérzésemről, és reménykedve pillogok a hátam mögé: no most, még átérek a túlsó járdára... De nem, mert újra a karomon a keze, miközben kíváncsiskodva kérdezi:

- Te akkor most milyen pozícióban is vagy?

Értetlenül nézek rá, de mosolyogva válaszolom:

- Nyugdíjas pozícióban.

- Aha - nyugtázza komolyan a válaszomat, de nem igazán tartja kielégítőnek, ezért tovább folytatja: - Mert olvastam rólad az újságban, meg az írásaidat is ismerem és a tévében is láttalak. Te akkor most író vagy?

Az út üres, itt az idő, döntöm el magamban jövőmet-sorsomat, és kérdésére csak bólintással válaszolva egyik lábammal lelépek a járdáról.

Ő jóakarattal néz rám és vigasztaló hangon mondja: Hát jól van, nem baj az...

Alig tudom visszagyűrni kibuggyanni készülő nevetésemet, és csak a vállam felett szólok neki vissza: Tényleg nem baj, mert tudod, nem fáj!

Mi tagadás, találkozásunk óta egyfolytában igyekszem megfejteni az ismerősömnek pozíciómra utaló kérdését. No meg a talányos, kicsit kétértelmű búcsúszavait.

Weinrauch Katalin