Lengyel-magyar barátság a második világháborúban
"Lengyel, magyar két jó barát. / Együtt harcol s issza borát". Ez az (alighanem a XVIII. század végéről származó) két verssor valójában 1939 szeptemberében, ezelőtt kereken hetven évvel nyert igazán mély tartalmat. Gróf Teleki Pál kormánya ekkor megtagadta a Lengyelországgal hadban álló német hadvezetés és a tisóista Szlovákia kérését, hogy engedélyezze egy felvidéki vasútvonal használatát. Bár Magyarország hivatalosan nem mondta ki semlegességét, ez mindenki számára nyilvánvaló volt, mint ahogy az is, hogy magyar földön a lengyel menekültek kedvezőbb fogadtatásra találtak, mint bármely más szomszédos országban, a lengyelekkel "szövetséges" Romániát is beleértve.
A Teleki-kormány 1939 áprilisától - a maga korlátozott eszközeivel - megkísérelte a német-lengyel ellentéteket elsimítani, és semmilyen körülmények között nem akart a németek oldalán Lengyelország ellen háborúba keveredni. Lengyelország is számított Magyarország diplomáciai segítségére, különös fontosságot tulajdonított a két nép hagyományos rokonszenvének. Magyarország nehéz helyzetben volt, hiszen erőteljes német nyomás nehezedett a kormányra, különösen, hogy 1939 márciusától, amikor Szlovákia önállóságának kikiáltása és Csehország német megszállása után Kárpátalja egész területét elfoglalta, immár határos volt Lengyelországgal. Ebben a súlyos helyzetben írta meg Teleki Pál híres levelét Hitlerhez, amelyben pontosan meghatározta a magyar magatartást Lengyelországgal kapcsolatban. Ezen még annyiban sem volt hajlandó módosítani, hogy Lengyelország ellen német csapatokat engedjen át az ország területén. Ennél nagyobb tettnek bizonyult a lengyel menekültek közel százezres tömegének befogadása.
1939. szeptember 17-ét követően, a Németországgal szövetségre lépett Szovjetunió támadása után megsemmisültek azok a lengyel elképzelések, hogy a németek ellen Lengyelország keleti vidékein alakítanak ki védelmi vonalakat. A lengyel hadsereg gyakorlatilag két tűz közé került, visszavonulási lehetőséget a déli területek, a magyar-lengyel és a lengyel-román határ térsége adhatott. 1939. szeptember közepétől megindult a lengyel menekültek áradata Magyarország és Románia felé. Az utóbbi esetében a politikai megfontolás vezette őket, hiszen a két állam 1929-től érvényes katonai és politikai együttműködési szerződésben állt egymással. Ennek ellenére a román hatóságok a katonai, de még a politikai menekülteket - többek között a román földre lépett lengyel kormányt - is internálták, igen rossz körülmények között tartották őket.
A magyar-lengyel határon, azaz a Kárpátok hágóin az első lengyel menekültcsoport 1939. szeptember 10-én jelent meg, de 1939. szeptember 17-e után már tízezrével érkeztek. A magyar kormány bizonyos fokig felkészült a lengyel menekültek fogadására, de ekkora tömegre nem számított. Közben a németek erőteljes nyomást gyakoroltak Budapestre: követelték a diplomáciai kapcsolatok megszakítását, a már itt tartózkodó lengyelek kiadatását, a magyar lakosság lengyelbarát megnyilvánulásainak felszámolását, a magyar hatóságoknak a lengyelek iránt tanúsított kivételes bánásmódjának a megtiltását stb.
1939. szeptember 15-étől a Belügyminisztériumban a polgári menekültek gondozása a IX. szociális osztály - vezetője id. dr. Antall József (1896-1974), 1945 után kisgazdapárti képviselő, újjáépítési miniszter - feladata, míg a katonai személyek a Honvédelmi Minisztérium jogkörébe tartoznak.
A Teleki-kormány 1939. szeptember 21-én hivatalosan is megnyitotta a határt a lengyel menekültek előtt, amikor már amúgy is mintegy negyvenezer lengyel tartózkodott magyar földön. Külön nyilatkozott arról, hogy engedélyezi a lengyel érdekvédelmi szervezetek megalakulását, lehetővé teszi a lengyel kormány és más segélyező külföldi társaságok anyagi támogatásának beáramlását. Megegyezés született a magyar földre lépő lengyel katonai erők fegyverzetének közös magyar-lengyel bizottság által történő átvételéről, tárolásának módjairól, a lengyel katonai személyek elhelyezéséről, táborainak kialakításáról. Ezzel egy időben a lengyel katonai főparancsnokság utasította egységeit, hogy lépjék át a magyar-lengyel határt, és az előírásoknak megfelelően adják át fegyvereiket. A tartósan vagy rövid ideig magyar földön tartózkodó lengyel katonák mindenkori honvédségi ellátást kaptak, sőt még zsoldkiegészítést is. A menedéket keresőket a magyar rendőri hatóságok nyilvántartásba vették, ami egyben a magyar állam jogvédelmének rájuk történő kiterjesztését is jelképezte.
A magyar földre menekült lengyelek létszáma a második világháború éveiben körülbelül 100 ezer embert jelentett (más források szerint több mint 100 ezer). Többségük 1939/1940-ben lépett magyar földre. 1940 tavaszára a menekültek egy jelentős hányada csatlakozott a lengyel emigrációs kormány nyugaton szervezett hadseregéhez. A Magyarországon maradt katonai és polgári személyek végleges táborokba kerültek. A település közigazgatási határain belül a menekültek szabadon mozoghattak, családoknál és a belügyminisztérium által bérelt panziókban, szállodákban laktak. Részükre - a család nagyságától és képzettségétől függően - differenciált napidíjat biztosítottak, amelynek havi összege megfelelt a hazai átlagjövedelemnek. 1940 tavaszától engedélyezték a táboron kívüli életet is, a munkavállalást.
A belügyminisztérium IX. osztálya 1939 szeptemberétől támogatta azt a lengyel kezdeményezést, hogy önszervező módon koordinálják az emigráció kulturális életét, a fiatalok összegyűjtését, oktatását, a segélyek szétosztását, megbízta és kinevezte a táborok lengyel parancsnokait stb. Meg is alakult a Lengyel Menekülteket Védelmező Polgári Bizottság (röviden Lengyel Polgári Bizottság).
A második világháború éveiben közel harminc lengyel elemi iskola működött Magyarországon, 1939 októberétől pedig előbb Balatonzamárdiban, majd Balatonbogláron középiskola, gimnázium is.
A Magyarországon működő titkos lengyel katonai szervezetek a lengyel követségen - amely 1941 januárjáig szabadon működött Budapesten - szervezték az evakuációt, és azt a nagy katonai akciót, amelynek során mintegy 70 ezer lengyel katona és tiszt jutott el Magyarországon át Franciaországba és a Közel-Keletre. Ezen az akción belül jelentős számú, magasan képzett műszaki és katonai személy menekült, közöttük több tábornok, akik a harcoló lengyel hadsereg magas beosztású parancsnokai lettek.
A magyar területen működő titkos lengyel katonai parancsnokságok összekötő kapocsként szerepeltek a nyugati szövetségesek oldalán harcolt lengyel hadsereg és a hazai ellenállók között. Magyarországon keresztül futottak a futárvonalak, itt képezték ki a harcba indulók többségét. Nem véletlenül kísérte élénk figyelemmel a német elhárítás és hírszerzés a magyarországi lengyel emigráció tevékenységét és a magyar hatóságokkal való kapcsolatát.
1939 őszén 3-4 ezer lengyel zsidó is érkezett Magyarországra, akiknek a befogadását akadályozta az 1939. évi IV., úgynevezett második zsidótörvény. Ezt velük szemben is alkalmazni kellett volna, amit viszont a menekültügyben tevékenykedők nem hajtottak végre, nem törődve a szélsőjobboldaliak és a németek tiltakozásával. Id. Antall József 1939 szeptember végén utasította a menekülteket fogadó határkörzetek közigazgatási vezetőit és a nyilvántartásokban működő munkatársait, hogy egyetlen zsidóként jelentkezőt se vegyenek nyilvántartásba, mindenkit keresztényként jegyezzenek be. Számuk 1941-ben tovább növekedett, mivel ekkor a németek megszállták Lvov, Stanislawow és Kolomija környékét.
A lengyel menekültekkel való bánásmód 1944. március 19-e után, a német megszállást követő hetekben megváltozott: a megszálló német gestapósok letartóztatták a lengyel emigráció majdnem teljes tisztikarát. Őket Mauthausenben gyilkolták meg. A megszállást követően elsősorban a polgári táborok lakói kerültek veszélybe. A megvont segélyek, a munkavállalási engedélyek visszavonása létükben veszélyeztették a menekülteket, akik magyar barátaik segítségére szorultak. 1944 augusztusában a Nemzetközi Vöröskereszt kiterjesztette védelmét az összes magyarországi lengyel menekültre, bár ekkor már nem működtek a lengyel iskolák, legfőbb védelmezőiket - id. Antall Józseffel az élükön - a németek letartóztatták. A nyilas hatalomátvétel újabb megpróbáltatást jelentett: a lengyel katonai táborokba is betörtek, sok lengyelt gyalog hajtottak el Németországba.
A németek magyar földről történt kiverése után a lengyelek többsége nem várt semeddig. Ahogy jöttek, úgy mentek haza. Gyalog, hegyeken és völgyeken keresztül. (Kárpátalja/sulinet.hu/Magyarországi lengyelek)
